KossuthTer.NET

Bécsi Dénes tollából érdekes felvetés látott napvilágot 2007. május 6.-án.
A pontokba szedett "történelmi kritika” szinte szóról szóra elfogadható. Azt is kiérezni az írásból, mintha a kontraszelekció a jól eltervezett módon, a változatlan sebességgel folytatódna tovább, mint azt megszoktuk a kádári érában. De..

Az érzés helytálló, hisz naponta cikkeznek a rendőrség, a rendvédelmi, valamint a pénzügyőrségnél kialakult (most finoman fejezem ki magam) bizonyos nem kívánatos eseményekről.
Lehet bizonyos cikkekből olyan hangokat hallani, amelyek mélyen elgondolkodtatóak, vagyis úgy tűnik, mintha ezeknél a szervezeteknél, bizonyos önkéntes társadalmi szűrő működne, vagyis a rendőrségi állományban nem tekintenének jó szemmel a társadalom egészére!

Mint például azokra, akiknek "fáj Trianon”.
Ezért tehát ezekre elitélőleg tekintenek, mint akiknek nem fáj! Ez a felfogás egy polgári demokráciában nemhogy disznóság, hanem egyenesen elfogadhatatlan. Nem csak azért, mert az alkotmányos rend tiltja, hanem azért is, mert "valakik” úgy hiszik, hogy zsebükben van a bölcsek köve, amellyel eldönthetik, hogy ki gondolkodik helyesen és ki nem.
Arról már nem is szólva, hogy a fegyveres testületeknél a politikai mérlegelés tiltott, mint ahogy ezt az Alkotmány le is írja. A fentiek azonban csak egy része annak, ami a Bécsi-féle írásból kitűnik.

Az alapokkal tehát nincs baj, azonban a személyeket érintő felvetés az már sokkal problematikusabb. Anélkül, hogy az írásban megnevezett uraknak (Budaházy György, Toroczkai László, "Tomcat” Polgár Tamás) a magyar nemzethez való elkötelezettségét, vagy a polgári demokrácia iránti kérlelhetetlen szolgálatát megkérdőjelezném, azt kell mondanom, hogy egy Nemzetőr, vagy Nemzeti Gárda (kinek, hogy tetszik) "katonai” vezetése, komoly tudást, több éves elő és utóképzést igényel. Hogy véleményemet bizonyítékokkal is alátámasszam, néhány tényt fogok leírni, amely szomorú, (hacsak nem) véres valóságként rögzült a történelembe.

Mindenki emlékszik talán a Tanácsköztársaság "nagy honvédő” háborújára, amelynek az volt a tulajdonsága, hogy mindenki egy emberként igyekezett feltartani a nagy Magyarországra beözönlő ellenséget. Itt történt egy olyan eset, hogy a magyar Vörös Hadseregben egy időre megszüntették a rangokat, a centralizált vezetést, és csak egy politikai elöljáró volt, aki a csata megkezdése előtt értekezletre hívta a megfelelő egységeket és minden felmerülő kérdést, megszavaztak/megszavaztattak.
Talán mondani sem kell, hogy ezt a rendelkezést napok alatt leváltották, és visszaállították a szigorúan hierarchikus katonai vezetési rendet, amelyet szigorú kötelmek és a hadseregre jellemzően a "felelősségrevonások” szabályoznak.

Egy másik talán nem annyira primitív eset, két diktátor katonai vetélkedéséről szól, névszerint
Hitler és Sztalin. E két úrnak igazán nem nevezhető egyén a kiharcolt tekintélyének (másképpen gyilkosságok) okán arra vindikálta magának a jogot, hogy félretolva a több évtizedes tudással rendelkező tábornokait, maga avatkozzon bele egy igen bonyolult hadászati harcászati tevékenységbe.
Ma a történelemkönyvek is leírják, hogy milyen emberveszteséget okozott egy-egy oktalanul kiadott parancs, vagy milyen szervezetlenséget okozott egy-egy meggondolatlanul tartalékban hagyott egység.
Hogy még képletesebb legyen a mondandóm, álljon itt egy kevesebbek által ismert történelmi tény.
Az előtt mielőtt a nagyétvágyú két ember felosztotta maguk között Lengyelországot, nagy dirrel-dúrral aláírtak egy megnemtámadási szerződést, amely a Molotov-Ribbentropp paktum néven vonult be a történelembe. Ennek a szerződésnek az aláírásakor tudták, hogy sem a németek, sem az oroszok nem fogják betartani, de mégis más és más okok voltak azok, amelyek az aláírást szükségessé tették a feleknek.
A németek azért írták alá, hogy egyrészt időt nyerjenek, és lehetőleg minél később keljen megnyitni a második frontot és így elkerüljék a kétfrontos háborút, amelyre a német tábornokok felhívták Hitler figyelmét. Az oroszok pedig azért írták alá, hogy a terjeszkedésre törő orosz politika elaltassa a németek figyelmét, és váratlanul csapjanak le a velük Lengyelországban szembenálló német csapatokra. Sajnálattal jegyzem meg, hogy a felszabadítás Sztalin fejében soha egy pillanatra sem fordult meg, sőt az európai zsidóság sorsa sem izgatta igazán, erre talán a legkézenfekvőbb példa a későbbi Varsó-i felkelés, amelyet megvárt, míg leverik a németek. A lázadás tudomására jutásakor "állj” parancsot adott Sztalin a csapatokat vezető tábornokainak, és mindaddig egyhelyben (Varsó alatt pár tíz kilométerre) táborozott az említett hadsereg, amíg el nem fojtották a felkelést.

Nos tehát, a két fél terve úgy tűnt, hogy működni fog, amikor az Abwer (német katonai hírszerzés) feje Canaris olyan információkat kapott, hogy lopva nagy csapatösszevonások kezdődnek a közös határ mentén. Az akkori szovjet hadsereg támadó jellegű hadgyakorlatok tömegét hajtotta végre, valamint a fegyverzet/fegyverrendszerek összetétele kifejezetten támadásra utaló volt. Az sem volt mellékes, hogy a térségben óriási létszámot vontak össze, közel 350 hadosztályt több millió katonával, a német nyolc hadosztállyal szemben.
A katonai hírszerzés adatait összevetve arra a következtetésre jutott Canaris, hogy 1941 első felére lesznek kész az oroszok a támadásra való felkészüléssel. Hitler, az elé tárt adatok miatt úgy döntött, egy "preventív” megelőző támadást indít az oroszokkal szemben.
Ez a kis "figyelmetlen szervezés” közel 3-3,5 millió katonájába került az orosz népnek, vagyis az akkori Szovjetuniónak. Az akkori hírek szerint: a támadás hírére Sztalin két hétig ivott és ki sem mozdult a rezidenciájáról.

Konklúzióként le kell vonnunk azt a következtetést, hogy egy fegyveres testületben csak magasan képzett vezetők jöhetnek számításba betartva azt az életpályát, ami a fejlődésben átléphetetlen, még akkor is ha ezt a kommunisták a történelemben számtalanszor átlépték. Átlépték, mert úgy gondolták, hogy a tudást egy sokkal fontosabb tényezővel helyettesítik, a politikai megbízhatósággal. Ma már az események jól mutatják, hogy mind a műszaki, a gazdasági és társadalmi életben milyen károk keletkeztek és ezek miként mentek végbe az elmúlt négy évtizedben Magyarországon.

(részletesebben: Stefan Niemayer: Wilhelm Canaris a hírszerző című könyvben 2004)

Cs. Szabó Béla