Újjáépíteni egy országot

gorka-sebestyen.jpg

A Magyar Szocialista Párt történelmet írt. Régiónkban, miután a kommunizmus ideológiája meghalt, de a közös történelem nem, mely összeköt bizonyos közszereplőket, egy általános trendnek lehettünk a szemtanúi: a szavazói magatartás „forgóajtó” szindrómájának. 1990-ben a kommunista vezető elit – bárhogy is nevezték akkoriban magukat – az első demokratikus választások alkalmával alapos vereséget szenvedett a legtöbb országban. A szovjet gyarmatosítás igája alatt nyögő nemzetek állampolgárai érthető módon kifejezésre juttatták, hogy elegük van, hogy eljött a változás ideje; új arcoktól és új politikai erőktől várják a nemzetük sorsát meghatározó döntések meghozatalát. Pár évvel később azonban, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyik vezető sem, sem Antall, sem Walesa, sem Havel nem képes négy rövid év leforgása alatt működőképes és virágzó államot létrehozni a kommunizmus negyven évének romjain, az egykori disszidánsok, a konzervatív ellenzék erői vereséget szenvedtek. Alig öt évvel azután, hogy a világ deklarálta, a diktatúra és a kommunizmus ideológiájának az Európai kontinensről való eltűnését, az egykori kommunista elit a „demokratikus szocialisták” köntösében visszatért a hatalomba. Majd az után, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a régi elvtársak sem képesek elhozni a tejjel mézzel folyó Kánaánt a közösség számára, a politikai elit körforgását tapasztalhattuk a térségben. Amikor éppen nem az egykori kommunisták voltak hatalmon, akkor a konzervatív ellenzék kormányozhatott. Amikor pedig nem a konzervatív ellenzék vitte az ország ügyeit, akkor a nomenklatúra tagjai tették azt. A csalódott szavazók minden alkalommal megbüntették a hatalom aktuális gyakorlóit.

Az MSZP véget vetett mindennek. Megtörte a posztkommunista politikai tradíciót, legalábbis a mi nagyszerű országunkban. Történt mindez úgy, hogy a berlini fal leomlása után a legnagyobb folyó fizetési mérleg és államháztartási hiányt sikerült felhalmoznia. A növekvő munkanélküliség, és Európai Uniós csatlakozásunk financiális hozadékainak megakasztása és késleltetése ellenére, megmagyarázhatatlan módon a magyar szavazópolgárok többsége úgy döntött, hogy előnyben részesíti a hatalmon lévő kormányzatot, megbünteti az ellenzéket, és eddig még soha nem tapasztalt második kormányzati ciklus kitöltésére ad felhatalmazást az MSZP számára. Szándékosan használom a megmagyarázhatatlan kifejezést, ugyanis, mint ahogyan arra a politológus Lánczi András rávilágított, ha valaki szemügyre veszi a puszta tényeket, az ország gazdasági állapotát makro szinten, az emberek pénztárcáját mikro szinten, a hazai üzleti környezet alakulását, Magyarországnak a nemzetek közösségében betöltött gyenge szerepét, vagy az MSZP-SZDSZ koalíció körüli botrányok tömkelegét – a D-209-es ügytől a bróker-botránnyal bezárólag - akkor azt kell látnia, hogy logikus és racionális érvek mentén képtelenség magyarázatot adni a kormánypártok választási győzelmére.

De épp ez adja a probléma velejét. Az emberi nem egyedülálló volta, létének a Mindenhatótól származtatott eredete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ember nem gép, nem érzelmeket mellőző robot. Ennek eredményeként a politika, mind minden más, emberek által vezérelt tevékenység elsősorban nem a matematika szabályai szerint értelmezhető, hanem sokkal inkább a költészethez, a színházhoz hasonlatos. Nem a realitás pontos megjelenítése vezet sikerre, hanem a közönségben, a szavazótáborban kialakított képzetek, a feléjük továbbított érzelmek, az, hogy képesek megmutatni, hogy megérdemlik bizalmunkat.

Az elsődleges célom itt nem az, hogy a Fideszt kritizáljam, hanem az, hogy magyarázatot adjak az MSZP győzelmére. Örömmel látom, hogy a jobboldali sajtó hasábjain vita indult a választási eredményekkel kapcsolatban. Erre a vitára már az MSZP 1994-es választási győzelme után sor kellett volna, hogy kerüljön, de legrosszabb esetben 2002-ben, mikor második alkalommal tudtak választásokat nyerni. Számos csoportot lehet okolni azért, hogy ez az eszmecsere egészen 2006-ig váratott magára. Itt nem csak a Fidesz vezetőségét és anonimitásba burkolózó tanácsadóit kell megemlíteni, hanem magát a konzervatív médiát és a vezető jobboldali értelmiségiek és közírók körét. De részben az átlag jobboldali szavazó is felelős. Egy demokrácia csak addig demokrácia, amíg az egy táborhoz tartozó szavazópolgárok többsége úgy érzi, hogy pártja képviseli érdekeit és osztozik céljaiban. Ha ez nem így van, a mi dolgunk, hogy változásra késztessük politikusainkat.

Mindazonáltal az eszmecsere elkezdődött. Ahogyan az várható, az első megnyilatkozások inkább kritikusak, mint építő jellegűek. Remélhetőleg ez az idő előrehaladtéval megváltozik, amint a Fidesz ráébred, hogy nincs más választása, mint nyitni új arcok, új gondolatok és egy valódi vita felé. Mindeközben a Demokratában induló új rovat célja, hogy felszínre hozza mindazokat a nagyobb, stratégiai jelentőségű kérdéseket, melyek felett 1990 óta táborunk figyelme elsiklott, vagy melyeket közíróink és politikai vezetőink mindezidáig helytelenül nem tartottak fontosnak. Magyarország egy ténylegesen megosztott nemzet, melyet az határoz meg, hogy az 1956-os forradalomban melyik oldalon álltak az embernek a családtagjai. Egy nemzet, mely lelkét sorozatos sérelmek érték a 20. század folyamán. Itt nem csupán ősi országunkra az első és második világháborút lezáró békékben kiszabott igazságtalanságokra gondolok, hanem a társadalmunkat ért jóval kevésbé nyilvánvaló és rosszindulatú károkozásra, melyet a negyven évig ránk kényszerített diktatúra és a kommunizmussal szembeni 1956-os ellenállásunk következményei okoztak. Az a helyes, hogy idén, a szabadság nevében fogant dicsőséges felkelésünk 50. évfordulóján végre feltesszük magunknak azokat a kérdéseket, melyek megválaszolása segít nemzetünk újjáépítésében, lehetővé teszi, hogy Magyarország visszatérjen dicső helyére, ahol világítótoronyként hirdetheti 1100 éves történelmének értékeit.

Ennek eléréséhez kezdjük azzal, hogy tegyünk kísérletet megérteni, mi is történt áprilisban. Honfitársaink miért döntöttek úgy, hogy a hatalomban tartanak egy olyan csoportot, mely tagjai nem csupán annak a diktatórikus rendszernek voltak a részesei, amely oly hosszú évtizedeken keresztül fojtogatott minket, de akik új álruhát öltve Magyarországot a térség tigriséből Közép-Európa gazdaságilag leggyengébb, legmagasabb adóterhekkel sújtott országává változtatták?

A válasz első és legfontosabb eleme a kommunikáció. Szakterületem a politikatudomány, azon belül is a biztonságpolitika és a demokratikus fejlődés tárgykörei. Így azon kevesek közé tartozom, akik valójában azt választják, hogy minden nap amennyire lehetséges figyeljék a politikai híradásokat. Ezen túl a választási időszakok alkalmával elolvasom a pártok által közzétett anyagokat, elsősorban választási programjaikat. Így tudom, hogy mit ígért a Fidesz papíron, és mit mondott az MSZP arról, mit fog tenni választási győzelme esetén. Higgyenek nekem, a választások végkimenetelét nem azok a politikai alapelvek határozták meg, melyeket ezen dokumentumokban a pártok lefektettek. Először is, a rideg valóság az az, hogy a politológusokon kívül nagyon kevesen olvassák ezeket a dokumentumokat, nem is beszélve arról, hogy még kevesebben vannak azok, akik csupán a választási programokban foglaltak alapján hozzák meg döntésüket a szavazófülkében. Ez persze nem meglepetés. Nyilvánvaló okból kifolyóan a világ országainak túlnyomó többségében ugyanez tapasztalható. Először is ezek az anyagok általában nem izgalmas olvasmányok. Nem hasonlítanak Agatha Christie vagy Jókai Mór műveihez. Másodszor pedig minden ember képes észlelni a körülötte zajló világ eseményeit, vagy legalábbis egyéb forrásokat alapul véve, mint személyes tapasztalatai, a média, barátok vagy kollégák beszámolói, szokat döntést hozni abban a kérdésben, hogy ki végzi jól a munkáját, és ki teljesíthetne jobban. Az állítást, hogy ezen dokumentumok nem játszanak fontos szerepet a választási eredmények alakulásában az a tény is erősíti, hogy a két párt programja ténylegesen nem tér el nagyban egymástól. Bár különbségek léteznek, azok csupán részletkérdésekben fedezhetők fel, nem a központi ideológiában. Minthogy a Fidesz és az MSZP a múltban egyaránt a nagyobb kormányzati struktúra, és az állam nagyobb gazdasági szerepvállalása mellett állt ki, az MSZP és az SZDSZ választási programjai között valójában nagyobb különbség van, mint a Fidesz és az MSZP programjai között.

Így a kommunikáció egyéb formáira kell figyelmünket összpontosítanunk. Idén a Fidesz teljesen más stratégiát választott, mint 2002-ben. A múlt alkalom késői startja helyett, mely erőteljes és intenzív kampányhoz vezetett az utolsó napokban, a Fidesz most a visszafogottabb hangnem mellett döntött, hogy még okot se adhasson a kritikus hangokra, hogy egy úriemberhez méltóbb módon induljon harcba a szavazatokért. Ezt az első Gyurcsány-Orbán élő televíziós vita példázza a legjobban. Nehezen tudok elképzelni még egy olyan európai országot, ahol a hivatalban lévő miniszterelnök egy élő választási vitában ilyen agresszív és provokatív hangnemet engedhetett volna meg magának elsőszámú riválisával szemben – például azon kijelentésével, hogy vitapartnere tanulhatna még egy kis matematikát - anélkül, hogy az ellenzéki vezető maga és pártja védelme érdekében ne válaszolt volna egy ugyanolyan energikus, erőteljes magatartás felvételével. De Orbán nem tette ezt, valószínűleg azzal a feltevéssel élve, hogy épp ez az erőteljes stílus került oly sok szavazatába a 2002-es választások alkalmával. Inkább nyugodt és kimért maradt. Azonban úgy tűnik, hogy a konzervatívok szavazótábora biztos, és hogy ezzel a békés magatartással nem sikerült új szavazókat megnyernie a jobboldal számára. (A szavazói lojalitás kérdése rendkívül összetett, de annál fontosabb, így a jövőben még foglalkozunk vele). A visszafogott kommunikációs stratégia egyszerűen a kormány malmára hajtotta a vizet.

A kommunikációnál maradva érdemes egy médiumra összpontosítanunk, mely úgy tűnik, egyre nagyobb szerepet kap a politikában mindenfelé: az óriásplakátra. Mindkét párt pénzt nem kínélve komoly stratégiákat dolgozott ki. A Fidesz két eltérő üzenetet hordozó fázisra bontotta kampányát, míg a kormányzat például Európa eddigi legnagyobb választási plakátjának kifeszítéséhez folyamodott. De mik voltak az üzenetek? A Fidesz látszólag egy profi kampánnyal állt elő, mely egyes központi kérdések mellé a választások kimenetele szempontjából kulcsfontosságú társadalmi csoportokat megcélzott: az árak és az idősek, a munkavállalás, a család és a fiatal generációk, stb. Minden alkalommal szerepeltettek egy arcot, mellette konkrét információt: milyen mértékben emelkedett a gáz ára, hány kis- és középvállalkozás ment csődbe, mily mértékben növekedett a munkanélküliség. Tények és számok, melyeket nem lehet másként értelmezni. Mindehhez párosult a Munka, Otthon, Család hármasának szlogenje.

És hogy mit tettek a kormányzó erők óriásplakátjaikra, tudva, hogy a számok félremagyarázhatatlanok? Talán konkrét jövőbeni terveket, netán az elmúlt négy év kormányzása során elért eredményeket? Nem. Az MSZP plakátjain nem szerepeltek számok vagy adatok, sem a múltbéli teljesítmény magasztalása, sem a jövő fényes perspektíváinak felvázolása. Csupán egy szó volt olvasható: IGEN. Mindez azt példázza, hogy az MSZP, de még inkább a párt tanácsadói, megértették, ebben a csatában a KSH adatokkal, vagy a jövő vízióinak ütköztetésével nem tudják kivívni a győzelmet, viszont a magabiztosság érzetével, vagy azzal, hogy melyik oldal tűnik magabiztosabbnak, ki az, aki – hogy ezt a szörnyű és agyonhasznált kifejezést használjam – dinamikusabb, már annál inkább. Ez az első lecke a modern politikában, és az, hogy az MSZP ezt megértette, nagy szerepet játszik az áprilisi választások megnyerésében. Egy olyan választáséban, ahol ha a tényeket és a számokat vesszük alapul, az MSZP-nek csúfos vereséget kellett volna szenvednie.

Sajnos ez a modern politika természete. Az üzenet nem elsősorban az értékekről kell, hogy szóljon, hanem a látszólagos hozzáértést kell, hogy megjelenítse. A jobboldalon viszont nem szabad elhagynunk értékeinket mert épp az értékeinek azok, amelyek megkülönböztetnek minket a csupán hatalomra és pénzre vágyó ellenfeleinktől. Mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk egy szabályról: soha nem lesz alkalmunk értékeink mentén kormányozni, ha előtte nem nyerjük meg a választásokat. Választásokat nyerni pedig könnyebb, mint összeállítani egy bonyolult választási programot. A győzelem a magabiztosságról és a hitelességről szól.

A következő cikkben azzal fogok foglalkozni, hogy mi tesz minket konzervatívvá, mivel kellene törődnünk, és hogyan válthatjuk mindezt valóra.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetkőzi Biztonság Intézet igazgatója

gorka@itdis.org

Újjáépíteni egy országot

- Futás a gazdasági krach felé

Nem kell ellenzékinek lenni ahhoz, hogy észrevegyük, valami nagyon rosszul működik Magyarországon. Máskor teljesen megfontolt és visszafogott közgazdászok állítják, hogy egyenesen rohanunk egy olyan helyzet felé, mikor az év végére nagyon sok magyar nem fogja tudni kifizetni a számláit. Hogy lehetséges ez? Hogyan süllyedhetett egy ország ilyen mélyre, melyet nem is olyan régen még Közép-Európa posztkommunista „gazdasági tigrisének” tartottak. Hogyan lehetséges, hogy a nemzetközi hitelminősítő intézetek egymás után adnak ki Magyarországról negatív jelentéseket, és hogy a Nemzetközi Valutaalap nem hiszi el azokat az adatokat, melyeket a régi-új kormány közöl a valós helyzetről és arról, mit kíván tenni?

Jóllehet a cikksorozat célja a konzervatív gondolkodás klasszikus eszméinek bemutatása, hogy megkönnyítse a jobboldal újjászületését két országgyűlési választás elvesztése után, ez nem jelenti azt, hogy ne köthetnénk, vagy ne kellene összekötnünk eszmefuttatásunkat az aktuál politika éppen felmerülő égető kérdéseivel. Ezért, bár nem vagyok közgazdász és egyetértek azzal, aki azt mondta egyszer, hogy a közgazdaságtan csak egy dologra jó: bebizonyítani, hogy a víz lefele folyik a hegyről (azaz olyan tudomány, mely a nyilvánvalót állapítja meg), ma a politikai filozófia nagy eszméi helyett a gazdaságra és annak mindennapi életünkre gyakorolt hatására kell összpontosítanunk. Hogy megértsük ezeket a kérdéseket, meg kell ismernünk az elmúlt évszázad nemzetközi gazdaságának legnagyobb irányzatait és tanulságaikat.

A „nagy csata”

Nem leegyszerűsítés azt állítani, hogy gazdasági értelemben Nyugat-Európa és Észak-Amerika 20. századi történelme két rivalizáló modell, két gondolkodásmód versenyének története. Az egyiket híres képviselője, John Maynard Keynes után Keynes-i modellnek nevezik, a másikat pedig a Chicago-i, vagy Osztrák Gazdasági Iskolának. Azaz röviden a nemzetgazdaság működtetésének államközpontú és piac-orientált elméletei. Az előbbi követői úgy gondolták, hogy egy nemzet gazdasága csak akkor működik jól és megfelelően, ha az állam a piac egyik kulcs szereplőjeként viselkedik, és ha a kormány aktívan vesz részt a gazdaság növekedésének előmozdításában. A másik nézet, melynek legnagyobb képviselői Friedrich Hayek és Milton Friedman, épp az ellenkezőjét állította. Úgy vélték, a kormány eltorzítja a piacot, hogy a piac akkor egészségesebb, ha hagyják magától működni. Így leírva talán túlságosan tudományos vagy száraz véleménykülönbségnek tűnhet mindez, pedig ez az ellentét nemcsak meghatározta a század nagy részének gazdasági vitáját, de alakította is gyakorlatilag a fejlett szabad világ minden országának fejlődését és mindennapjait a második világháború végétől.

A negyvenes évek végén és az ötvenes években a vita a Keynesiánusok javára fordult. Ez egy történelmi pusztítás természetes velejárója volt, melyet a hat évig húzódó világháború szabadított a kontinensre. Akkoriban nehéz volt elhinni, hogy a szabad piac önmagában képes lehet olyan országok újjáépítésére, melyek a háborúban elvesztették a fiatal férfiak jó részét és azok munkaerejét. Az embereknek szükségük volt kormányaik támogatására. Az államközpontú filozófiát – nem szándékosan – meg is erősítette az Egyesült Államok szövetségeseinek és korábbi ellenségeinek nyújtott támogatása a Marshall Terv keretében, mivel a rengeteg pénzt, melyet az európai országok az újjáépítésre kaptak, nem közvetlenül a hétköznapi „vásárlónak” adták, hanem hivatalos csatornákon keresztül folyósították, így megerősítve a helyi kormányok szerepét és jelentőségét.

Ahogy Európa újjáépítése továbbhaladt, egy újabb, Nagy Britanniában megszülető modell fejlődött ki mindebből. Ez volt a jóléti állam. Itt általános elvárás volt, hogy bár egy korlátozott piacgazdaság működött az országban, az államnak garantálnia kellett minden egyes polgára számára a „jólétet”, azaz a bölcsőtől a sírig ingyenes oktatást, ingyenes egészségügyet és nyugdíjat biztosítva. Végül is ez a modell terjedt el a skandináv országokban, és – jelentősen módosulva – ez vált a nyugat-német szociális piacgazdasággá.

A verseny

Míg a jóléti állam és annak változatai elterjedtek, értelmiségiek kis csapata éjt nappallá téve küzdött, hogy bebizonyítsa a Keynes-i elvek veszélyeit. A Hayek-i Iskola, mely később a Chicago-i Egyetemen lelt otthonra, jól ismerte a „kereslet-kínálat” és a szabadpiaci árazás alapvető szabályának igazságát. Szerintük egy gazdasági rendszer akkor működik a legjobban, ha nem szabályozzák mesterségesen, ha az emberek és a cégek szabadon vásárolják a mások által kínált cikkeket, valamint hogy egy adott termék iránti kereslet és a piac képessége ennek kielégítésére „természetesen” fog a piac által meghatározott árhoz vezetni. E filozófia mögött annak világos felismerése állt, hogy bár politikai okokból szükségünk van kormányra egy ország működtetéséhez, és hogy vannak bizonyos érzékeny területek, melyeket nem lehet a piacra hagyni (például a védelem és az energia), a kormányok természetükből fakadóan nem hatékonyak. Mivel nem profit-orientált módon működnek, és mivel alapvetően monopolhelyzetben vannak (egyszerre csak egy kormányunk lehet!), természetes, hogy nem lesznek hatékonyak. Így ennek az iskolának az az alaptétele, hogy a kormányoknak a lehető legkisebbeknek kell lenniük, csak olyan szolgáltatásokkal szabad foglalkozniuk, melyeket a szabadpiac nem biztosíthat, és a lehető legteljesebb mértékben távol kell tartaniuk magukat a piactól.

Az Osztrák, majd később Chicago-i Iskola követői az ötvenes évektől harcoltak a vezető irányzat ellen, hogy meggyőzzék a világ politikusait és választóit, hogy a jóléti állam és a kormányzat egyre növekvő piaci szerepe hosszú távon gazdasági összeomláshoz vezet. Nehéz küzdelem volt. Először is, mert a 20. század nagyobbik felében a tudományos közösség az Atlanti-óceán mindkét partján alapvetően baloldali beállítottságú volt, sokkal népszerűbb volt körükben Marx, mint pl. Strauss. Ezért az államra gyakran, mint a társadalom bajainak megoldójára tekintettek. Ezt a tendenciát erősítette a naiv hit a Szovjetunió propagandagépezetének porhintéseiben. Majdnem a kezdetektől, mikor az októberi forradalom után felállt a kommün, a politbüro és a központi bizottság nagy figyelmet fordított arra, hogy hamis képet fessen az egykori cári birodalom iparosításának növekedéséről és erejéről. Csak néhány igen bátor tudós, mindenekelőtt Warren Nutter professzor vizsgálta objektíven az adatokat és vette észre, hogy azok teljesen hamisak, és próbálta feltárni az igazságot a világnak a Szovjetunió gazdaságáról. Csak miután 1991-ben megbukott a „gonosz birodalma”, ismerte meg a világ a valóságot, de a tudományos világ még akkor is inkább az anti-kapitalista eszméket támogatta.

De a hetvenes évek történései végül sok elismerést szereztek Hayeknek és követőinek legalább két országban. Amikor a jóléti állam kezdte felmorzsolni az igazi szabadpiac szabadságát Nagy Britanniában, amikor a szakszervezetek a kulcsfontosságú, mindenkit érintő iparágakat szorongatták - például a bányászatban - és az országot megbénították a hónapokig tartó sztrájkok, egy Margaret Thatcher nevű tory politikus meghívta Hayek professzort egy beszélgetésre. Nagyjából ugyanebben az időben, mikor az Egyesült Államok kigabalyodott a „hibák komédiájának” következményeiből (Carter elnök kormányzása és a hetvenes évek olajválsága), egy korábbi színészből lett politikus készült újjáéleszteni az amerikai társadalmat a gazdaság felszabadításával. A színész Ronald Reagen volt, Kalifornia kormányzója, aki meglovagolta a konzervativizmus hullámait, melyet a szigorú látnok, Barry Goldwater szenátor készített elő számára.

Thatcher és Reagen elfogadták az igazi szabadpiac fő tanait és beépítették kormányaik gazdasági reformcsomagjának fő alapelvei közé. Az ipart liberalizálták, az állami vállalatokat átláthatóan eladták, a jövedelem és társasági adókat csökkentették, és a kormányzat méretét drasztikusan leépítették. És mi lett az eredmény? Nem az államközpontú, kvázi oligarchia, mint ma Magyarországon tapasztaljuk, hanem elképesztő gazdasági növekedés. Az emberek, amint kioldozták kezüket, amint lecsökkentették a bürokráciát és a nem eléggé hatékony kormányzat kivonult a piacról, elkezdtek pénzt keresni. A nyolcvanas években az államközpontúság időlegesen visszaszorult mind Nagy Britanniában, mind az Egyesült Államokban, és az emberek nyertek. Nem azért, mert az állam megjutalmazta őket, hanem mert saját maguk kerestek pénzt, valósították meg vállalkozásaikat, vagy csak azért, mert többet tudtak megtakarítani saját, alkalmazotti bérükből a csökkentett adóknak köszönhetően.

Mi a tanulság számunkra, akik konzervatívnak tartjuk magunkat és szeretnénk pontosan megérteni, mit csinál rosszul a mostani magyar kormány? A válasz egyszerű: ha ki kellene választani, melyik a legrosszabb út, melyre a nemzeti gazdaságpolitikát most vihetnénk, akkor az az ún. Gyurcsány-csomag lenne. A kis- és középvállalkozások felszabadítása helyett, az átlagos munkavállaló több megtakarításra ösztönzése helyett, az állam piaci beavatkozásának lehető legkisebbre korlátozása helyett a kormány pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem követ el az átlag magyar adózót vagy vállalkozásokat súlytó adóterhek csökkentéséért. Sőt, még több terhet rak rájuk, olyan mértékben, hogy térségünkben a miénk a leginkább büntető jellegű adórendszer. Mi másért helyezné ki az OTP, a legnagyobb magyar kereskedelmi bank, üzleti működésének egy részét Szlovákiába? Talán azért, mert Szlovákiában alacsony, 18%-os jövedelem és társasági adót vezettek be másfél éve, és ezért ha valaki pénzt akar keresni, könnyebben megteheti Pozsonyban, mint Pécsett.

Ahogy dr. Dan Mitchell, a legismertebb konzervatív agytröszt, a Heritage Foundation vezető adószakértője mondta múlt héten, mikor Budapesten járt: nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, adóemeléssel több pénz hajtható be, de csak egy rövid ideig. Valójában saját gazdaságunk szereplőit büntetjük olyan mértékben, hogy azok kénytelenek lesznek vagy bezárni és külföldre telepíteni vállalkozásaikat (OTP), vagy egyszerűen adókerülők lesznek, ahogy az adózók és vállalkozások körülbelül 30%-a már ma is az. A legegyszerűbb megoldás, természetesen, megpróbálni lemásolni a korábbi Bokros-csomagot, de a kormány megfeledkezik egy dologról. 2006 nem 1995. 1995-ben a globalizáció és a közép-európai piac másként nézett ki. Ma szomszédaink, még tőlünk keletre is, versenytársaink a szaktudás és a szaktudás árának terén. Minden döntés, mely nehezebbé teszi a vállalkozások életét Magyarországon, Lengyelországot, Szlovákiát és még Romániát is vonzóbbá teszi, és ezek olyan hibák, melyek kijavítása évtizedekbe fog kerülni, ha most nem állítjuk meg őket.

Ma Magyarország nem egy szabadpiac. Nem is vadkapitalizmus. A kapitalizmus jó, és működik. Tudom, hiszen láttam működni. De a mai Magyarország egy torzult piac, olyan piac, mely mind a kormány, mind a FIDESZ döntéshozói körében uralkodó államközpontúságtól szenved. De leginkább a régi rezsim alatt alakult klánok torzítják piacot, melyek tagjai a korábbi nomenklatúrából lettek milliárdossá, olyan emberek, akiknek nem érdekük egy igazi kapitalista szabadpiac kifejlődése. Magyarországnak széles látókörű emberekre van szüksége, akik értik a valódi szabadpiac működését, és legalább egy látnoki vezetőre, egy saját Thatcherre, Reagenre. Egy új Széchenyire, egy politikusra, aki ezt valóra váltja, aki felszabadítja gazdaságunkat. Mindeközben mindannyian szégyenkezhetünk, hogy a régió egyetlen olyan posztkommunista országában élünk, melynek nem egy, de két reformcsomagra volt szüksége.

Újjáépíteni egy országot - 5 rész

- hinni saját országunkban

Miért vagyunk elégedetlenek? Miért vagyunk, magunkat konzervatívoknak vallók, kiábrándultak, mikor napjaink Magyarországáról beszélünk? Számtalan válasz van erre. Először is, nem vagyunk hatalmon. Azaz, nem a politikai elit magukat konzervatívnak valló tagjai irányítják az országot. Nem ők irányították az elmúlt négy évben, és most, a legutóbbi választási eredményeknek köszönhetően, nem ők fogják az elkövetkező négy évben sem. Másodszor, elégedetlenek vagyunk azzal a Magyarországgal, melyet magunk körül látunk. Talán kibírnánk újabb négy évig a milliárdos, egykori kommunisták kormányzását, ha az ország egészségesebb lenne. De helyette, Magyarország a szó szoros értelmében „Európa beteg embere” lett. Nem csak a makrogazdasági mutatók rettenetesek, de a társadalom szerkezete is folyamatosan bomlik fel. Mind testileg, mind szellemileg hihetetlenül betegek vagyunk. Miért gondolom ezt? Csak tegyük fel magunknak a kérdést fordítva! Mikor mondhatjuk, hogy egy nemzet fizikailag és szellemileg egészséges? Nem kell határainkat átlépve túl messzire utaznunk ahhoz, hogy Magyarország körülményeinek ellenpéldáját találjuk.

Akkor mondhatjuk, hogy egy ország testben és lélekben egészséges, ha teljes lakosságának egészséges képe van saját magáról. Ennek egy meghatározó tényezője az emberek viszonya saját történelmükhöz. Büszkék-e múltjukra, van-e pozitív mintaképük? Itt álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk magunkba. Annyira általánossá vált a mohácsi tragédiát követő történelmünket sötétnek beállítani, hogy a valóságnak ez az értelmezése már majdhogynem kőbevésett. De igaz-e ez? Igen, mindannyian tudjuk, mennyi háborút veszítettünk el, hányszor hódították meg és foglalták el országunkat, de ez vajon azt jelenti, hogy olyan nemzet vagyunk, melyet csak mások tudnak irányítani? Egy volt és jövendő gyarmat? Miért hagytuk, hogy a negatív korszakok kiszorítsák történelmünk dicsőséges fejezeteit? Miért lettek a hódítók és megszállók – legyenek akár törökök, osztrákok vagy oroszok – fontosabb részei múltunknak, mint egy Széchenyi, egy Deák vagy egy Szent István? Vagy fontosabb mint egy sokkal közelebbi esemény, 1956.

Pszichológiai sebek – politikai valóság

Polgári-körös rendezvényekre járva az országban Soprontól Békéscsabáig, Budapesttől Pécsig, legyen bármilyen téma napirenden: Oszama bin Laden vagy a legutóbbi választások, előbb vagy utóbb mindig felmerül 1956, és mindig ugyanolyan módon. Mindig sötét emlékeztetőjeként annak, hogy a Nyugat (mindenekelőtt az Egyesült Államok) – újra – cserbenhagyott minket, hogy a kommunista rezsim megerősítette a hatalmát és összezúzta a nemzet lelkét. Bár dicsőséges ellenállásunk eltiprása szomorú és nyomasztó része legújabb kori történelmünknek, nem szabad egyoldalúan értelmezni. Annak példájaként, hogyan alakíthatnánk egy látszólag negatív dolgot pozitívvá és értékessé, jusson eszünkbe néhány valódi részlet.

Először is nézzük a felkelés időzítését. A valódi, Jaltának köszönhető kommunista hatalomátvétel csak 1948/49-ben következett be hazánkban, miután a kommunisták gyászosan megbuktak a helyi és országos választásokon. Ez azt jelenti, hogy országunk az exportált sztálinizmus igája alatt kevesebb, mint 8 évig nyögött, mielőtt sorsunk irányítását saját kezünkbe vettük. Erre büszkének kellene lennünk! Gondoljunk a többi „rab nemzetre”, a többi diktatúrára, ahol évtizedekbe telt, míg az emberek elég bátorságot éreztek az ellenállásra, vagy a még fennálló kommunista rezsimekre, mint Észak-Korea vagy Kuba, ahol az emberek soha nem tiltakoztak gonosz uraik ellen. Roppant büszkének kellene lennünk arra, hogy Magyarország lelke annyira szabadság szerető volt (és most?), hogy készen álltunk fegyvert fogni és harcolni szabadságunkért nem sokkal azután, hogy Churchill, Truman és a Nyugat lemondtak rólunk. Hány nyugati nemzet lett volna ennyire bátor, ha a vasfüggöny rossz oldalára került volna? Ausztria? Nem valószínű. Olaszország? Még kevésbé. Franciaország? Kizárt; gondoljunk csak arra, hogyan működtek együtt a náci megszállókkal!

Másodszor, nem felejthetjük a hihetetlen közös felelősségérzetet és a közös sorsot, meg kell ünnepelnünk és büszkének kell lennünk arra, mennyire erős volt nemzeti identitástudatunk azokban a csodálatos napokban. Az évek során sokan próbálták eltorzítani 1956 valóságát. Néhányan úgy akarták aláásni, hogy azt állították, a munkakörülményeik miatt elégedetlen munkások irányították. Mások azt mondták, a fiatal értelmiségiek kis csoportjának elit mozgalma volt, mely nem képviselte az egész társadalmat. Talán a legelítélendőbb az a gyalázat, miszerint a forradalom igazából nem a kommunizmus ellen irányult, nem szabadság-párti volt, hanem a kommunizmust kísérelte megreformálni, hogy az még emberibb legyen. Mindhárom hazugság.

Most, hogy egyre több információ áll rendelkezésünkre, nyilvánvaló, hogy az egész nemzet lázadt fel. Jól tudjuk, hogy az ellenállás nemcsak Budapestre korlátozódott. Az is bizonyítható, hogy a társadalom minden rétege aktívan részt vett benne: munkások, egyetemisták, a fiatalok, az idősek, mindenki, aki hitt abban, hogy jogunk van szabadnak lenni. Indítékaiknak semmi közük nem volt a kommunista rendszer megreformálásához. Csak nézzük, mit követeltek: szabad és tiszta többpárti választást, szabad sajtót, stb. Ezek egyike sem kommunista elv, vagy a marxizmus-leninizmus módosításai, hanem egy szabad és demokratikus társadalom alapjai. Az ügy és egymás iránti elkötelezettségüket bizonyította eltökéltségük, ahogyan közösen harcoltak még azután is, hogy világossá vált, nem érkezik segítség, és hogy az oroszok kegyetlenül eltiporják a szabadságharcosokat.

De a forradalomnak még leverése után is voltak fontos, pozitív következményei, melyeket nem szabad elfelejtenünk. A legfontosabb talán az, hogy a kommunista ideológia terjesztése elleni fellépésünkkel a világ megismerték a Marx, Lenin és Sztálin alkotta rendszer valóságát. Ahogy a tankok visszagördültek Budapestre, ahogy 250 ezer menekült elindult Ausztria felé, értelmes emberek többé nem hittek a „népek paradicsomának” igazságában, melyet a Kreml propaganda-gépezete évtizedekig hirdetett. Ennek eredményeként Nyugaton még a korábban elkötelezett kommunisták és szocialisták is elutasították a gonosz ideológiát, mert látták, hogy Moszkva urai semmibe veszik a magyarok igazi vágyát. Ki felejthetné például az egykori kommunista Albert Camus gyönyörű, újra és újra fülünkbe csengő versét, a „Magyarok vérét”. Nekünk köszönhetően jó néhány nagyon fontos ember jött rá, milyen is valójában a kommunizmus, hogy aztán másokat is meggyőzzenek erről.

Nem kevésbé fontosak 1956 hazai következményei. Bár sokakat kivégeztek és bebörtönöztek, valójában amint kiszabták a büntetéseket, Moszkva, és a diktátor Kádár egy fontos következtetésre jutott. Magyarország soha nem lesz olyan, mint Sztálin vagy Hruscsov Szovjetuniója. Mi, mint szomszédunk Jugoszlávia – mely nem is volt a Varsói Szerződés tagja! – csak puha diktatúra lehetünk. Miért? Mert az illegitim elit, mely nagyszerű népünkön uralkodott, félt saját polgáraitól. Egy 1956 elég volt számukra. Ezért megünnepelhetnénk, hogy megmenekültünk egy olyan diktatúra létrejöttétől, mint amilyen Romániában, az NDK-ban, Albániában, Oroszországban vagy Bulgáriában kiépült; megmenekültünk, mert készek voltunk harcba szállni, nem úgy, mint a többi nemzet.

De ha ez nem tűnik kielégítő kárpótlásnak, akkor tekintsünk messzebbre a történelemben. 1956 egy világesemény, mert egy ideológia végének kezdetét jelezte, amely 1917-ben vált politikai realitássá Szentpéterváron. Ma már világos, hogy ha a magyarok nem állnak ki a harc mellett 1956-ban, lehetetlen lett volna 1989-ben az egész térség felszabadítása. Utat mutattunk, bevertük az első szeget a diktatúra koporsójába. Ezért nemcsak magunk miatt kell büszkének lennünk, hanem 50 évvel ezelőtti tettünk geostratégiai következményéért is. Ha úgy gondolják, ez túlzás, csak nézzük a legnyilvánvalóbb bizonyítékot. Mit gondolnak, a NATO, a világ legfontosabb és legsikeresebb katonai szövetsége, miért Magyarországot, Lengyelországot és Csehországot hívta először tagjai közé a kommunizmus bukása után? Miért nem vették fel az első, 1990 utáni, bővítési körben az olyan demokratikus és nyugati országokat, mint Szlovénia, vagy a Balti államok? Egyszerűen azért, mert e három ország kiválasztásával Amerika és a Nyugat egy nyilvánvaló üzenetet akart küldeni: el akarták ismerni, hogy 1949 után csak három ország állt ellen a kommunista diktatúrának nemzeti szinten: először mi 1956-ban, aztán ezen felbátorodva 1968-ban a csehek a prágai tavasz során, és a lengyelek 1980-ban a Szolidaritással.

Így kellene értelmeznünk és köztudatban tartanunk történelmünket. Nem tragédiák soraként, hanem olyan eseményekként, melyek átjárják lelkünket, melyek megerősítik elkötelezettségünket olyan elvek iránt, melyek naggyá tették nemzetünket. Hány iskolás ismeri ma Magyarországon a Pongrácz, Wittner vagy Balázs-Piri nevet? Nem sok. És miért? Nem csak azért, mert negatív a hozzáállásunk saját történelmünkhöz és 1956-t túl gyakran bukásként értékeljük, és nem is azért, mert ezek a valódi hősök nem álltak készen elmondani az igazat 1956-ról. A felelősség leginkább saját jobboldali politikusainkat terheli. Tegyék fel a kérdést: hogy lehet az, hogy 8 évnyi konzervatív – előbb MDF, majd Fidesz – kormányzás alatt a forradalom egyetlen ismert alakját sem vonták be a kormányzásba, az újra szabad nemzetünk sorsának alakításába?

Biztos tudomásom van arról, hogy az 1990-94-es ciklus alatt tudatos döntés volt az Antall-kormány részéről, hogy a szabadságharcosokat távol tartsák a döntéshozó elittől. Ez morálisan kifogásolható, de valamennyire érthető, ha tudjuk, hogy bár az első kormány 1956 igazi hőseinek azonos korosztályából állt, de tagjai inkább értelmiségiként jellemezhetők, semmint harcosként. Talán féltek, vagy úgy érezték, nem illenek olyan emberek társaságába, akik egy T-55-ös tank képében szemtől-szembe álltak a halállal, és harcoltak Magyarországért a szovjet erőkkel szemben Budapest utcáin.

De miért járt el ugyanígy a Fidesz is? Ha volt valaha olyan, fiatal emberekből álló csoport, mely felhasználhatta volna az idősebbek tanácsát mikor 1998-ban megnyerték a választást, úgy ők azok voltak. Ne felejtsük, azelőtt 8 éven keresztül a Fidesz egy jelentéktelen, 7-8%-on álló párt volt. Aztán egyik napról a másikra egy országot kellett irányítaniuk, de nem akartak az idősebbekre és bölcsebbekre hallgatni. Valójában azzal, hogy Boross Pétert az ’56-os szervezetekkel való kapcsolatért felelős főtanácsadóvá tették, a Fidesz nagyobb kárt okozott az ország történelmi hősökkel fennálló viszonyában, mint az Antall-kormány. Ne felejtsük, hogy ez az egyén a kommunizmus alatt 30 évig töltött be vezető pozíciót a vendéglátó iparban. Ha tudjuk, hogy csak a legmegbízhatóbb emberek tölthettek be ilyen pozíciót, érthető, miért volt ilyen furcsa ez a választás.

Az énkép

A lényeg, hogy mielőtt megnyerhetünk egy választást, mielőtt felelősen kormányozhatunk egy országot és mielőtt megfelelő döntéseket hozhatunk az ország jövőjéről, újra kell értékelnünk a múltunkat. Igazán azt hisszük, hogy valaha büszke és nagy nemzet lehetünk, ha mindig vesztesnek tartjuk magunkat, olyan népnek, melynek az a sorsa, hogy mások irányítsák? Meg kell ismernünk, milyen értékek tettek minket naggyá, emeltek minket az Európában valaha létezett egyik legnagyobb birodalom partneri nagyságára, vagy tettek olyan nemzetté minket, mely szó szerint futószalagon szállította a Nobel-díjasokat. Egy alig tízmilliós ország, mely készen állt harcba szállni egy szuperhatalom katonai erejével szemben. Nemcsak történelemkönyveinket kell átértékelnünk, de beszélnünk kell a néhány, még élő valódi hőssel, azokkal, akik talán éppen a mi családunk tagjai. Aztán októberben össze kell jönnünk, hogy biztosítsuk, az 50. évforduló büszke, magának a forradalomnak az értékeit képviselő évforduló lesz. Nem hagyjuk, hogy elbitorolják azok, akik oly sokáig harcoltak értékeink ellen, akár az MSZMP Központi Biztosságnak vagy a KISZ-nek voltak tagjai, akár téglák voltak az egykori ellenzékben. 1956 a magyarok hősiességének csak egy példája a sok közül. Ez a hősiesség a rendíthetetlen hitnek volt kifejezője, hogy mi vagyunk szabadságunk és jövőnk megőrzői.

Újjáépíteni egy országot VII.

- Igazság, történelem és a jelen

E hasábokon alig egy hónappal ezelőtt azt a kijelentést tettem, mely szerint nem lehetséges egészséges és jól működő nemzeti öntudat Magyarországon történelmünk pozitív eredményeinek tudata, kiemelése nélkül. Természetesen tudjuk, hogy minden nép története során megél olyan tragédiákat, melyeket később sem képes elfelejteni. Időket, mikor gyarló ellenfelektől szenvedtünk vereséget, mikor rossz vezetőket választottunk vagy mikor vezetőink egyszerűen rossz stratégiai döntéseket hoztak. E hányattatások ott vannak a világ valamennyi nemzetének múltjában függetlenül attól, kicsi vagy nagy országról van-e szó. Az Egyesült Államok esetében tisztában vagyunk az indiánok kiirtásával, a sokáig rabszolgaságra alapozott gazdasággal, Németország történetéből ismerjük a Harmadik Birodalom fejezetét, Franciaország szégyenteljes szerepét Algériában vagy a kicsiny Svájc gazdasági elitjének profitálását a náci rezsim etnikai tisztogatásaiból. Ahogyan azonban minden nemzetnek szembe kell néznie e kellemetlen emlékeivel, legalább ennyire fontos, hogy történelmének azon periódusait ünnepelni tudja, amelyek időről időre a közösség legjobb oldalát mutatták a világnak.A bátorság, önzetlenség és eltökéltség érzése valódi igényeit jelentik az egyénnek, egy magasztosabb eszmékre is fogékony életben. Ha ezekről a dicsőséges eseményekről megfeledkezünk, vagy éppen csak hagyjuk, hogy olyan csoportok negligálják őket mindennapjainkból, akik nem érdekeltek a történelem igaz bemutatásában, akkor olyan nemzettudat alakulhat ki, mely nélkülözi a pozitív értékeket, mely önveszélyes lesz és nihilista. Nekünk magyaroknak a XX. század legjelentősebb ilyen pontja vitathatatlanul az 1956-os forradalom. Most, az 50. évfordulóhoz közeledve mintha ismét meg kellene vívnunk harcunkat '56 igazságáért.

Az évforduló ellentmondásokkal terhelt: elég csupán a kormányzat által támogatott forradalmi emlékműre - a másik oldalról pedig Wittner Mária megnyilatkozására gondolnunk. Használjuk hát e két példát annak vizsgálatára, miként is érvényesül 1956 a mai Magyarországon!

A problémák a szoborpályázat győzteseinek kiválasztásával kezdődtek. Két olyan fiatalra esett a döntés, akiknek a konstrukciója - biztosan számos olvasónk álláspontja szerint is - az absztrakció modellje, mely nélkülöz minden természetes alkotóelemet. Az ékbe rendeződött oszlopok olyasféle formát jelenítenek meg, amit a valódi világból sehonnan sem ismerhetünk. Nem emberi formátum, még csak nem is építményre, gépre vagy valamiféle Októberhez köthető szimbólumra próbál emlékeztetni. Csupán pillérek arctalan, jelentés nélküli csoportja.

De miért is probléma mindez? Hiszen egy modern nemzet akár támogathatja is a modern müvészetet. Nos a komplikációt az jelenti, hogy 1956-ra sokféle jelző érvényes lehet, de az absztrakt semmiképpen. A forradalom nem volt gyors és röpke életü, nem volt bizonytalan sem. Nem eltérő értelmezések és célok kavalkádja volt: ahogyan a modern absztrakt művészet éppen ezt jelenti. Hiszen mindannyian mást látunk Wassily Kandinsky vagy Jackson Pollock műveiben, az arctalan alakzatok sűrűjében, amely a szubjektív megítélés lehetőségét nyújtja a szemlélőnek. Ez azonban egy történelmi emlékműnek sohasem lehet célja.

Hogyan 'működik' egy emlékmű?

Hogyan vegyülhet a szubjektivitás egy nemzeti emlékhely megalkotásába? A válasz: sehogyan. Elég, ha csak a világ legjelentősebb emlékműveit vesszük szemügyre a Budapest Hősök terétől kezdve a berlini fal maradványain át a vietnami háború áldozatainak washingtoni emlékművéig. A precízség ereje árad belőlük, nem szubjektív, hanem egyértelmű és tiszta üzenet az emberek számára. Utóbbi példát

kiemelve: az amerikai főváros e neves emlékkehelyénél pusztán azon ezrek neveit olvashatjuk köbe vésve, akik oly messze otthonuktól hazájukért harcoltak. Nem véletlen alakzatok egyvelege, hanem VALÓDI emberek nevei, akik honfitársaikért haltak meg. Ha az ember a helyszínen jár, és látja a leszármazottak, hozzátartozók zarándoklását, a helyszínen hullajtott könnyeiket, rájön: itt valóban nem a szubjektív interpretáció, hanem a tisztaság adja a hely erejét.

A német fővárosban a berlini fal maradványaival találkozunk, s nem egy nyugat-német fiatalok által készített grafiti, hanem a sziklaszilárd valóság emlékezteti Európa és a világ népeit, hogy egyszer egy kommunistának nevezett rezsim feljogosítva érezte magát városok, családok szétválasztására pusztán ideológiai indokok alapján. A Hősök terén, talán a valaha épített egyik leggyönyörűbb és legfenségesebb emlékműnél azok szobrait láthatjuk, akik lehetővé tették nemzetünk ezer éves fejlődését .

Valódi emberek, valódi, objektív történelem.

Az absztrakt dizájn választása mögött egyértelmű célokat sejthetünk: csak segítené a tiszta visszaemlékezést, a forradalomnak magának az emlékét az, ha természetes szimbólumot emelnénk neki. A diákok és a munkások közös utcai harcában szabadságért, demokratikus választásokért, szabad sajtóért és a szovjetek kivonulásáért semmiféle absztrakció nem volt: a szabad Magyarország objektív víziójáért küzdöttek. Így mindez nem is adható vissza absztrakt formákkal és színekkel, szubjektív interpretációban.

1956 két legnagyobb szimbóluma Sztálin óriási vascsizmája és a Rákosi-címertől megszabadított nemzeti lobogó. Egyik sem értelmezhető túl sok különböző módon. Az egyik a külső uralom és idegen politikai rendszer teljes elutasítását, a másik a szabad Magyarország kívánságát jelenti. Nincs hely absztrakciónak, nincs hely relativizmusnak 1956 történetében.

Ezért van meg minden okunk arra, hogy támogassuk a kormányzat tevének bojkottját és ezzel egyidejűleg a független, alternatív emlékművek létrehozását, amelyek a forradalom és a kommunista rendszer valóságát helyezik középpontjukba. Ám lépjünk még eggyel tovább '56 mai szerepének kérdésében.

A hírhedt árok

A másik 'legforróbb' napirendi pontot ellentmondásos módon éppen a forradalom egyik hőse, Wittner Mária nevéhez köthetjük. Alapvetően Mari Fidesz-frakcióban betöltött helyén keresztül arra hív fel mindnyájunkat, hogy bojkottáljuk az évforduló központi ünnepségeit. Miért? Egyszerűen, mert vélekedése szerint a forradalom egykori szereplői ma nem emlékezhetnek együtt a poszt-kommunista Gyurcsány-Kuncze kormányzattal - hiszen ezzel méltatlanná tennék bajtársaik emlékét. Marinak igaza van.

Napjaink számos baloldali politikusa beszél egy állítólagos árokról, mely megosztja Magyarországot. Nem feledkezhetünk meg az egykori MSZMP KB-tag Kovács László szívet melengető ajánlásáról, hogy a Terror Házát nevezzük át a Béke és Megbékélés Házának! Igen, hazánk ma valóban megosztott nemzet. Ám ezzel a mai ellenzék aligha tud bármit is kezdeni. Hiszen éppen a mögöttünk hagyott ötven esztendő örökségéről van szó: az emberek már azon az októberi napon három részre szakadtak. Azokra, akik harcoltak a szabadságért és a kommunizmus megdöntéséért, azokra, akik a barikádok túloldalán a forradalom eltiprását és a diktatúra megerősítését kívánták, végül azokra, akik félelmükben inkább semmit sem tettek. Ám többségük ma már nincs közöttünk: miért maradtunk hát mégis megosztottak? Egy magától értetődő válasz: az igazságért.

Ha egy nemzetet igazságtalanság ér, és a bűnösök büntetlenek maradnak - részben mert meghaltak, részben mert a társadalomban nem elég erős a következmények iránti igény - azon lehetetlen túllépni minden további nélkül. A történteket úgy kell bemutatni és feldolgozni, ahogy valóban megtörténtek, és az elkövetőknek vagy utódaiknak kötelessége a bocsánatkérés. Nem holmi bosszúról van szó: sokkal inkább szellemi és lelki gyógyulásról. S ahogyan a valódi betegségek esetében, itt sem gyógyulhatunk ki anélkül, hogy egyáltalán beismernénk a gyengeséget.

Ha mindez furcsán hangzana vagy úgy éreznénk, már késő mindezen lépések megtételéhez, csupán vegyünk számba más hasonló példákat a világból. Több, mint száz évbe került Amerika politikai elitje számára, hogy beismerje a vörös indiánok teljes kiirtását az egykori fehér telepesek által. Csupán most, huszonöt-harminc esztendővel később néz szembe Argentína egykori jobboldali diktatúrájának eseményeivel. Amíg ez nem történt meg, hozzánk hasonló módon félelem és szellemi pangás uralkodott. Ha eszünkbe jut a török-örmény kapcsolatok mai problémája, láthatjuk a következményeit annak, ha egy kormány nem ismeri el az elődjei által elkövetett bűnöket.

S bár az 1956-os hősök vérontását Oroszország részéről negyven évvel később Borisz Jelcin elismerte: egy sokkal fontosabb beismerés még mindig hiányzik. Az akkori kommunista elit és leszármazottaik beismeréséről van szó: Horn Gyuláról, Medgyessy Péterről és Gyurcsány Ferencről, akik eddig a "na és?" filozófiájával válaszoltak a történelmi felelősség firtatására, a magyarországi megosztottság valódi okára.

Nyitva kell hagynunk a kapukat és emlékeztetni mindenkit arra, hogy várjuk, hogy Magyarország várja ezt a beismerést. Az egységes nemzetről szóló beszédek mindaddig álmok maradnak, ameddig 1956-ot nem azért ünnepeljük, ami valójában volt: egy apró de nagyszerű nemzet anti-kommunista forradalmaként egy hatalmas és gonosz diktatúra s annak támogatói ellen. Az egység és a gyógyulás nem utópia, ám csak akkor lehet valóságos, ha a felelősök elismerik felelősségüket. Egészen addig élve kell tartanunk a szabadságharcosok eredeti értékeit.

Újjáépíteni egy országot VIII.

Magyarország betegségének meghatározása

Sok ezer ember él ma Magyarországon, akik szívesen letagadnák az ország 1949 és 1989 közötti valóságát. Ez a korszak a magyar nemzet különbözõ részei számára mást és mást jelentett. Az arisztokráciának, a közép- és felsõ osztályoknak a földi poklot, ahol egyeseket pusztán azért is üldözhettek, mert rossz nevet viseltek vagy rossz helyen éltek. A társadalom nagy része számára összességébe véve pozitív volt ez a korszak, mert az osztályok nélküli kommunista paradicsom erõltetett megteremtése azt jelentette, hogy szegény paraszti családokból a munkásosztály városlakó tagjai lettek rendszeres munkával és otthonnal. A maradék kevesek számára pedig még jobb volt ez a korszak. A kommunista párt politbürójának és központi bizottságának tagjai számára, azok számára, akik illegitim módon tartották kezükben a nemzet vagyonát és a diktatúra hatalomgyakorló eszközeit, pl. a titkosrendõrséget, az 1949 és 1989 közötti idõszak azt jelentette, hogy korlátok nélkül bármit megtehettek a társadalommal, és azt, hogy bármennyit lophattak a nemzettõl.

Ezek az emberek akarják letagadni a kommunista és a poszt-kommunista Magyarország valóságát. Néhányan meghaltak. Néhányan csendben a privát szférába húzódtak. Nagyon kevesen bocsánatot kértek. Ez a cikk azokkal foglalkozik, akik helyesnek tartották „áttéríteni” magukat demokratává, és akik azt gondolják, joguk van újraírni a történelmet. Nem célom itt történelmi elemzést adni, hogy így állítsam helyre az egyensúlyt. Ehelyett fontosabb azonosítani, melyek a kommunizmus valóságának közvetlen következményei ma Magyarországon.

Irigység

A kommunista rendszer egyik megkérdõjelezhetetlen következménye az irigység nemzeti vonása. Egy rendszerben, melynek célja a magántulajdon eltörlése volt, ahol legalább papíron mindenki egyenlõ volt, ahol mindenki a munkásosztály tagja volt, világos, hogy senkinek nem lehetett többje, mint a szomszédjának. Ugyanakkor tudjuk, hogy a gyakorlatban ez nem igaz.

Igazából úgy tûnik, ma nemzeti hobbinak számít mások sikerét, gazdagságát rossz vagy gyanús dologként lefesteni. Elismerem, ha ennek a gazdagságnak vagy sikernek köze van a közvagyon ellopásához, vagy a régi pártpolitikai kapcsolatok felhasználáshoz, én is igazságtalannak tartom az elõnyt, nem az igazi szabad „piaci demokrácia” részének. De ha az érintett személy magának, saját érdemeinek köszönheti gazdagságát és sikerét, akkor nincs jogunk kritizálni õt pusztán azért, mert van neki. Egy „normális”, nem poszt-kommunista társadalomban, ha valakit érdekel szomszédja gazdagsága, nem panaszkodik amiatt, hanem inkább úgy dönt, õ is olyan keményen dolgozik, mint õ, hogy olyan sikeres legyen. Ehelyett Magyarországon mi inkább kritika tárgyává tesszük a sikert. Sõt, ha valaki nem csak sikeres, de gazdag is, gyakran híresztelik, hogy a vagyonát nem lehetett legális módon összegyûjteni.

E jelenség tökéletes példája található abban a faluban is, ahol élek.

Közösségünk egyik tagja egy mérnök, aki itt született és itt nõtt fel. A rendszerváltozáskor, hívõ katolikusként, egy vezetõ egyetemi tanár támogatásával, úgy döntött, hogy országunknak újra kell, hogy legyen egy katolikus egyeteme. Mivel az egyház budapesti ingatlanát nem adták vissza a Pázmány Péter Egyetem újjászervezésére, õ azt a bátor döntést hozta, hogy megpróbálja a megüresedett piliscsabai szovjet katonai bázist egy új campus-szá alakítani. Ma a Makovecz-tervezte bölcsészettudományi kar a hit és a kitartás erejének testamentuma. Nem túlzás azt állítani, hogy nagyrészt ennek a két embernek köszönhetõen ma diákok ezrei tanulnak olyan helyen, mely a szélesebb katolikus közösség része. És mi volt a legtöbb falubeli válasza, akik ugyanabban a közösségben élnek, mint a mérnök, akitõl az ötlet származik? Biztosan korrupt, biztosan személyesen profitál az egész vállalkozásból. Én ismerem ezt az embert, és meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ez nem igaz. Nem tudom megérteni, miért terjesztenek minden alap nélkül gonosz rémhíreket róla ahelyett, hogy hálásak lennének. Ez csak egy példája annak a betegségnek, amelytõl sok magyar szenved: a kommunista rendszerbõl örökölt irigységnek.

Összeesküvések

A rémhírek vezetnek át a második betegséghez, amelytõl nemzetünk szenved:

az összeesküvés mánia. Ha mindig kapnék 100 forintot, mikor egy egyébként egészen normális ember egy újabb globális összeesküvés elmélettel áll elõ, nagyon gazdag lennék. Valamilyen okból kifolyólag a konzervatívok hajlamosabbak erre a betegségre. Ahelyett, hogy egy probléma tényeit vizsgálnák, a részleteket kutatnák, vagy beszélnének olyannal, aki esetleg érintett vagy egyszerûen többet tud az adott kérdésrõl, inkább hisznek az események valószerûtlen, túlzott és paranoiás változatának. De ez nem azt jelenti, hogy a világ sötét konspirációk alapján mûködik, hogy jelentõs geopolitikai események befolyásos személyek szûk kisebbségének szeszélyei szerint történnek. A világ ennél sajnos sokkal bonyolultabb. Gondoljanak csak saját életünk bármely jelentõsebb eseményére, és meg fogják érteni, az összetettség életünk része.

Miért vagyunk ennyire hajlamosak a paranoiára? Mert 40 éven keresztül minden magyarra ráerõszakolták a propagandát. Hazugságokat, melyekrõl néhányan tudták, hogy hazugságok, mégis úgy kellett tenniük, mintha hinnének benne. Hazugságok, melyeket a kevésbé mûveltek mégis elhittek.

Mindez befolyásolja azt, hogyan látjuk a világot, és hogyan ítéljük meg ma az igazságot. Értelmesebb emberek számára ilyen körülmények között élni azt jelentette, kettõs életük volt, ahol nem volt szabad egyetlen hírt sem készpénznek venni. Az egyszerûbb emberek számára azonban, akik nem tudtak különbséget tenni propaganda és igazság között, ez azt jelentette, hogy a Kreml és saját kommunista pártjuk paranoiás világszemlélete alapján lettek átnevelve. Egyik helyzet sem egészséges.

Félelem és szabad gondolkodás

Maradjunk a tanultabbaknál, mivel õk az egyik legsúlyosabb betegségtõl szenvednek, melyet a kommunizmus a magyar nemzetre rászabadított: a félelem. Ellentétben azzal, amit a jelenlegi MSZP-s politikusok és holdudvaruk szeretne láttatni, Magyarország a kommunizmus éveiben nem olyan hely volt, ahol mindenki csak egy „láncszem volt a gépezetben”, ahol mindenki egyszerûen csak életben akart maradni. Jó emberek ezrei számára a rendszer egy idõzített bombához hasonlított. Bármely pillanatban akármilyen apróságot mondtak vagy tettek, munkájuk elvesztéséhez, letartóztatásukhoz, vagy akár kivégzésükhöz vezethetett. Magyarország jelentõs része minden egyes nap félelemben élt, félt az államtól és azoktól, akik már eladták a lelküket a tiszta kommunista ideológiának, és akik készen álltak bármely „osztályellenséget” feljelenteni. Ma állítólag demokráciában élünk, ahol mindenki szabadon, meggyõzõdése szerint politizálhat. Ugyanakkor még mindig sokan szenvedünk a beépített félelemtõl, mely visszatart, óvatossá tesz minket, mit mondjuk a telefonban vagy idegenek elõtt. Ez néha tudatos félelem, néha – ez talán rosszabb – tudatalatti. Ne felejtsük: aki fél, az nem szabad. Innen jutunk el utolsó betegségünkhöz.

Fatalizmus

A fenti problémák mindegyike a modern magyar társadalom egyik jellegzetességéhez vezet, mely leginkább akadályozza az igazi demokrácia

kifejlõdését: a fatalizmus. A megpróbáltatásokkal teli 20. századnak, és egy diktatúra tapasztalatainak köszönhetõen, melynek majdnem sikerült kipusztítania Magyarország legjobbjait és legtehetségesebbjeit, nagyon sok magyar nem hisz magában, tehetségében, hogy saját jövõjét alakítani tudja, és meghatározó módon befolyásolhatja a világot maga körül. Ez a legsúlyosabb probléma, mellyel ma szembesülünk, hiszen minden politológus azt mondja: nem számít, mennyi politikai párt van, milyen gyakran vannak választások, mennyire szabad a sajtó, vagy hogy mennyire független a parlament a végrehajtó hatalomtól, mennyire jó az alkotmány, ha a társadalom nem autonóm, ha az emberek nem hisznek abban, hogy változást tudnak elérni, akkor nem jött létre a demokrácia kultúrája, csak egy „kirakat demokráciában” élünk.

Tényleg egy következmények nélküli országban élünk, ahogy azt Fricz Tamás olyan jól megállapította. Hogyan lehetséges az, hogy 1990 óta több tucatnyi botrány látott napvilágot, mégsem büntettek meg egyetlen befolyásos embert sem, ha lopás, korrupció vagy a demokratikus normák megsértésének gyanújába keveredett? Volt egy miniszterelnökünk, aki ország-világ elõtt kijelentette, nem talál morális kivetnivalót abban, hogy önkéntesen vett részt az 1956-os forradalom leverésében; több százmillió forintot láttunk átpumpálni a kormányzattól magán kezekbe a Tocsik-ügyben; több milliárdnyi állami pénzt láttunk eltûnni a Postabankban; és láthattunk egy egykori kommunista kémet hazudni a múltjáról, miután miniszterelnökké választották.

Adják mindehhez hozzá a személyes igazságtalanságokat és korrupciós példákat, melyet e hetilap minden egyes olvasója tapasztalt, aztán tegyenek fel egy kérdést: nagyapáink, nagymamáink, vagy dédnagyapáink generációja engedte-e volna büntetlenül elfutni az elkövetõket, ha ezek a bûncselekmények az õ idejükben történtek volna? Emlékezzünk arra, mi történt 1956-ban: egy nemzet együtt mondta azt: elég!

Mennyi az elég?

Mikor fogja a ma Magyarországa azt mondani, elég? Ha azok a történetek, melyeket a kormányzatnak, rendõrségnek, honvédségnek vagy más központi szervnek dolgozó emberektõl hallok, mind igazak, és ha a külföldi bankok és hitelminõsítõ intézetek elemzései helyesek, akkor az elkerülhetetlen fiskális és költségvetési összeomlás legszélén állunk. Megvárjuk az összeomlást, és azután cselekszünk? Mennyit tûrünk még el? Jusson eszükbe Dante Pokla: az alvilág legmélyebb szintje azok számára volt fenntartva, akik semmit nem tettek, mikor egy erkölcsi válság fenyegetett.

Személy szerint azt hiszem, nem véletlen, hogy a körülöttünk zajló események éppen akkor történnek meg, amikor. Magyarország dicsõséges forradalmának ötvenedik évfordulója akkorra esik, mikor a szabadságharcosok kivégzõinek politikai leszármazottai irányítják az országot és vezetik az összeomlás felé – ez csak a Mindenható jele lehet, egy jel minden magyarnak, hogy ne féljen többé, vállaljon felelõsséget az életéért, és hogy végre igazi demokráciát hozzunk létre országunkban. Jusson eszünkbe Dante, a választás elég egyszerû: cselekvés vagy elkárhozás.

Újjáépíteni egy országot IX.

- az igazság a magyar gazdaságról

Egy volt amerikai elnök mondta egy választási kampány tetőpontján, mikor a valódi témákról próbált beszélni: „A gazdaság a fontos, te hülye!”. Ez azonban nem csak egy szuperhatalom, hanem minden ország számára fontos. Mivel országunk a gazdasági válság felé rohan, ideje lépéseket tennünk, és felidéznünk, pontosan mi is történt az elmúlt 16 évben a kommunizmus összeomlása óta. Egy vezető magyar politológus egyszer azt mondta: ha meg akarjuk érteni a posztkommunista Magyarországot, ha világosan akarjuk látni a fennálló politikai és gazdasági kapcsolatokat, egy dolgot kell megismernünk: hogyan ment végbe a privatizáció Magyarországon. Vessünk tehát egy pillantást Magyarország közelmúltjára és a privatizáció folyamatára.

Magyarországon a privatizáció és gazdasági reform folyamata korábban kezdődött, mint bármely más szovjet-blokkbeli országban: 1968-ban az Új Gazdasági Mechanizmus egy kommunista kísérlet volt a feszültségek enyhítésére, melyek részben hozzájárultak az 1956-os forradalom kirobbanásához. Ez egy ideig előnyös volt a magyarok számára, különösen a hetvenes és nyolcvanas években, mert az áruk és szolgáltatások nagyobb választékát kínálta alacsony árak mellett olyan időben, amikor a legtöbb kommunista ország komoly hiánnyal küszködött. Az a különös, hogy bár korábban kezdtük, és 1990-2000 között kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújtottunk, mára mi vagyunk a leggyengébbek. Ma, 16 évvel a kommunizmus bukása után, a régióban Magyarországon a legmagasabb a hiány, az egyik legmagasabb az adóindex és a korrupció, egykori kommunistákból és a titkos rendőrség tagjaiból álló, a társadalomtól erőteljesen elkülönülő elittel, valamint egy gyenge, megosztott, a reformokról homályos elképzeléseket valló ellenzékkel rendelkezik. Hogyan lehetséges ez?

A kezdetek

A hatvanas évek végén Közép- és Kelet-Európában egy elégedetlenségi hullám söpört végig a szovjetek irányította kommunizmus politikai és gazdasági hajthatatlanságával szemben, pl. 1968 tavaszán Prágában, mégis csak Magyarország volt képes jelentős reformokat bevezetni. Kibővítették a Nyugattal folytatott kereskedelmet, az állítólag állami alkalmazásban álló polgároknak lehetővé tették második állás betöltését a magánpiacon, amely olyan kis vállalkozások növekedéséhez vezetett, mint a zöldséges üzletek, kávézók, autószerelő műhelyek, ruha üzletek és fodrászatok. Az építőiparban és a mezőgazdaságban szintén megjelent a magángazdaság. 1972-ben a reformok megtorpantak, de 1978-ban új lendülettel újrakezdődtek. A nyolcvanas években további jelentős reformintézkedések történtek: az állami ellenőrzést megkezdték lebontani, az igazgatóknak több irányítási jogosultságot adtak, valamint megjelent a kereskedelmi banki szektor. Ebben a folyamatban az egyik legfontosabb törvényhozási lépés 1989-ben a vállalkozásokról szóló törvény volt, mely lehetővé tette, hogy az igazgatók tulajdonosok legyenek.

Ugyanakkor ezeknek a gazdasági változásoknak komoly politikai vonatkozásuk is volt, ahogy azt egy kilencvenes évek végi tanulmány megállapítja:

„Olyan országokban, mint Magyarország, Lengyelország, Oroszország a párt hivatalnokok személyes meggazdagodása a rezsim utolsó, kapkodó reformcéljainak félhivatalos részévé vált. Ahogy a politika egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a piacok jelentőségére és korlátozott teret engedett a magántulajdonnak, természetesen maguk az elvtársak voltak a legjobban felkészülve az új lehetőségek kihasználására…az ezt követő tülekedés a vagyonért „spontán privatizációként” vált ismertté. Ennek leghírhedtebb példája Magyarországon következett be 1988-1989-ben, a kommunista rezsim utolsó hónapjaiban, amikor a hatalom új törvényeket hozott, melyek lehetővé tették, hogy az állami vállalatokat társulásokká alakítsák át, pl. részvénytársaságokká és kft-ké. A gyárigazgatók és cimboráik úgy manipulálták ezeket a törvényeket, hogy minden külső kontroll alól kivonják magukat, az értékes vagyontárgyakat különálló fiókvállalatokba szervezve, melyeknek résztulajdonosaivá váltak, az államra csak az üres héjat és passzívákat hagyva.” (Roman Frydman, Kenneth Murphy, Andrzej Rapaczynski: Capitalism with a Comrade’s Face, CEU Press, 1998)

Egy sajátos ok miatt volt jelentős ezeknek a gazdasági reformoknak a politikai vonatkozása: a kommunista elit korai meggazdagodása a kívülállók hosszú távú hátrányához vezetett.

Az Antall-kormány

A kommunista rezsim lebontása és a piac-alapú demokrácia bevezetése során Antall József kormánya a fokozatos átmenetet hangsúlyozta: a jóléti állam nagy részének megtartása mellett tervezte az állami tulajdonú részvénytársasági vagyonrészek lépésről-lépésre történő privatizálását. Fontos kiemelni, hogy kormánya a kereskedelmi privatizáció útját követte, azaz az állami tulajdonrészek eladását a reprivatizáció helyett, amint az néhány másik országban történt, ahol a tulajdonrészeket szabad elosztással ruházták át a társadalom javára. Bár az állami tulajdont magántulajdonná alakították, egy gazdaság működéséhez és fejlődéséhez szükséges bürokratikus és fiskális kereteket nem hozták létre. A magyar állam a jogi szabályozással kiterjedt ellenőrzést tartott fenn a gazdaság felett. Mindez magas állami költségvetést és magas állami foglalkoztatást eredményezett, mely magas adókhoz és növekvő költségvetési hiányhoz vezetett. 1993-ra a közszféra részesedése a GDP-ből még mindig 48% volt. Valójában ebben az időszakban a foglalkoztatás növekedett a közszférában, nem csökkent, ellentétben azzal, amit elvárnánk egy olyan országtól, mely állítólag leépíti a szocialista államot. Az eredmény paradox módon az lett, hogy az Antall/Boross-kormány mandátumának végére a magyar gazdaság nagy részét privatizálták, de az állam hanyatlóban volt. Íme néhány adat azoknak az olvasóknak, akik már elfelejtették: 1993 végére az infláció 22%, a munkanélküliség 12% volt. Elégedetlenség volt azzal szemben, amit az átmenet társadalmi árának neveztek, s amiért sok magyar szavazó visszafordult a kommunistákhoz 1994-ben. Sok ember valóban azt hitte, lehetséges lett volna svéd vagy svájci életkörülményeket teremteni 4 év alatt 40 évnyi kommunizmus után!

A fenntarthatatlan külső kereskedelmi egyensúlytalanság, valamint a magyar gazdaság mindenre kiterjedő negatív állapota nagyon hamar a Bokros-csomag bevezetéséhez vezetett. Ahogy a mostani Gyurcsány-csomag, úgy az a csomag is csökkentette a jóléti kiadásokat, emelte az adókat, 8%-os behozatali vámot vetett az importra. A Horn-kormány további privatizációval menekült előre, úgy hogy 1998 végére a GDP kb. 80%-t már a magánszektor adta. Ugyanakkor az erősen paternalisztikus állam lebontásának, valamint a gazdaságra nehezedő fiskális és bürokratikus korlátok csökkentésének elmaradása azt eredményezte, hogy a gazdaság nagyrészt stagnált. És ahogy azt mindannyian tudjuk, az ország igazi gazdasági és politikai egészségét tovább rontotta a súlyos korrupciós botrányok sorozata (Tocsik, stb.).

Ezért amikor a választói inga jobbra tért ki, a Fidesz-en volt a sor, mivel az MDF romokban hevert. Orbán Viktor olyan programmal került hatalomra, melyet a Wall Street Journal „az intervenció és a liberalizmus valószínűtlen hibridjének” nevezett. A Fidesz azt ígérte, úgy segíti elő a gazdaság növekedését, hogy az államnak aktív szerepet szán, ugyanakkor visszaállítja azoknak a szociális támogatásoknak a többségét, melyeket a Horn-kormány elvett, például eltörli a tandíjat, visszaállítja a családi pótlékot, és olyan intézkedéseket vezet be, melyek ösztönzik a magyarok gyermekvállalási kedvét.

Klasszikus politikai filozófiai szemszögből nézve az Orbán-kormányt a legnehezebb megítélni. Egyfelől az állami vagyon jelentős részét akkorra az egykori kommunisták kaparintották meg, és ezt a gazdasági hatalmat elkezdték politikai hatalommá átalakítani. Ezért a Fidesz vissza akarta szerezni az ellenőrzést a privatizációs folyamat felett. Másfelől a Fidesz abban a téves hitben élt és él, hogy az állam a gazdasági fejlődés legfontosabb hajtóereje. Orbán azt mondta: „Nyilvánvaló, hogy a második világháború után a gazdasági fejlődés legfőbb forrása több országban is az állam volt. Megvizsgáltuk, hogy a nyolcvanas évek elejétől fogva hogyan modernizálódott Finnország, Írország, Katalónia a globális tőke és a külföldi befektetők hatására. Az államnak összekötő szerepet kell játszania azzal, hogy infrastruktúrát biztosít az üzleti élet számára, és ugyanakkor a lehető legtöbb külföldi befektetőt vonzza Magyarországra.” Az ilyen szemlélet figyelmen kívül hagyja a történelmi adottságokat, melyek meghatározták ezeknek a modelleknek a létrejöttét, és azt, hogy ma már majd mindegyikük komoly válsággal vagy csőddel küzd.

Ebben a hitben élve vezette be az Orbán-kormány a Széchenyi Tervet, mely vállalkozói kezdeményezésekkel pótolta a magánszektor beruházásait. Ezt a szabadpiac védői mint a keynes-i jóléti újraelosztás mintáját kritizálták. Ahogy az idő haladt, az Orbán-kormány valóban egyre Anti-szabad piac-ib lett. 2000-től kezdődően a relatív gazdasági növekedés, mely a kilencvenes éveket jellemezte, lassult: az infláció magas maradt (1998-as 15%-ról 1999-ban 10%-ra, 2000-ben 9,5%-ra csökkent), és a növekedés üteme az 1998-as 5%-ról 1999-re 4%-ra csökkent.

Aztán 2002-ben az inga újra a másik oldalra lendült ki, és az egykori kommunisták kerültek hatalomra. Mikor végre képesek voltak a gazdaságpolitikára összpontosítani – miután a miniszterelnök önkéntes titkosrendőri múltja miatt kirobbant botrány elcsendesedett – Medgyessy Péter kormánya nem hozta meg a szükséges reformokat: az állami szektor foglalkoztatásának csökkentését, az egészségügyi, nyugdíjbiztosítási és szociális kiadások visszafogását. Ennek eredményeként a költségvetési hiány elkezdett felfelé kúszni. 2003 májusában az IMF figyelmeztetett: „A növekvő bérek és kormányzati kiadások tovább fogják duzzasztani a jelenlegi fizetésimérleg hiányt, és alá fogják ásni Magyarország versenyképességét a világpiacon.” Később a D-209-es ügynöknek le kellett mondania, és egy olyan ember lett a miniszterelnök, akit senki nem választott meg.

A New York Times Gyurcsány Ferencet kommunista kívülállónak nevezte, de mi jobban ismerjük. Gyurcsánynak kitűnő kommunista pedigréje volt, mely 1990 után lehetővé tette számára, hogy gyorsan az ország egyik legsikeresebb „vörös kapitalistája” legyen. Tíz év alatt az ötvenedik leggazdagabb ember lett Magyarországon. Miután a miniszterelnöki esküt letette, ugyanazt a szociális piaci demokrácia-látomást képviselte, mint elődei – egy rendszer a szocializmus társadalmi garanciáival, és a kapitalizmus prosperitásával. Választási kampányában az MSZP „Új Magyarország 2006-2010” választási programja meghirdette a „fejlődést, sikert és győzelmet. Nem a kiváltságos keveseknek, hanem mindenkinek – nem lehet más a célunk.” Az eredmény újra megjósolható volt. 2003 óta Magyarország a régió egyik leggyengébb láncszeme. A folyó fizetési mérleg hiány várhatóan eléri a 10.1%-t, a legmagasabbat az EU-ban, és 2007-re Magyarország eladósodottsága a GDP 71.5%-t fogja kitenni. Ne higgyék, hogy a nagy világ ne figyel ránk. Mielőtt George Herbert Walker amerikai nagykövet, Bush elnök unokatestvére elhagyta Magyarországot, a Gyurcsány-kormány költségvetési hiányát „hatalmasnak”, és a kormány méretét „ijesztőnek” nevezte.

Nyugati elemzők szerint Magyarországon gazdasági szükséghelyzet kezd kialakulni. Idén júniusban a Standard and Poor’s leértékelte Magyarország adósságállományát, és a forint zuhant. Ugyanabban a hónapban ismertette Gyurcsány pénzügyi válságtervét: erős adóemelést hangsúlyozott a kiadások csökkentése helyett. A csomag az ÁFA-t 15-ről 20%-ra emeli, a társasági nyereségadót pedig 16-ról 20%-ra, 2008-tól bevezetik az ingatlan adót, valamint drasztikusan csökkentik a gáz és az elektromos áram árának állami kompenzációját. Ezért a legtöbb nyugati pénzügyi szervezet az IMF-től és Világbanktól kezdve az EU-ig élesen megrótta Magyarországot. Talán ennél is fontosabb, hogy növekszik az aggodalom, sok átlagos magyar – beleértve azokat is, akik az egykori kommunistákra szavaztak – egész egyszerűen nem fogja tudni elviselni a rosszabbodó gazdasági körülményeket.

Az előttünk álló út

A privatizációs folyamat már majdnem teljesen befejeződött. Néhány nagyobb falat még a magyar állam kezében maradt, de érzékeny jellegük miatt vagy nem fogják eladni, vagy csak részben privatizálják őket, pl. MÁV-ot (jelenleg adják el a cargo részleget), a postát, a Szerencsejáték Zrt-t (bár Gyurcsány megemlítette lehetséges privatizálását). Ahhoz, hogy kimentsük Magyarországot a jelenlegi gazdasági válságból, egy sokkal nehezebb feladatot kell végrehajtani: megszűntetni a polgárok függőségét az államtól, meggyőzni a politikusokat – mindkét oldalon – arról, hogy a polgárok nemcsak képesek megállni a saját lábukon, de elő is mozdíthatják a fejlődést, ha az állam nem áll az útjukban. A probléma igen egyszerű: 1990 óta minden kormány ugyanazt az alapvető hibát követte el, a 20. századi szocializmus alapvető hibáját: azt hitték, a növekedés alapja az állam kell, hogy legyen, hogy az állam tudja beindítani a fejlődést. TÉVEDÉS! Az állam csak akadályozza és visszatartja egy ország gazdaságának növekedését. Meg kell győznünk a politikai elitet, hogy csak szabad emberek lehetnek sikeresek.

Újjáépíteni egy országot

* És ha lemond, akkor mi lesz?

Az utóbbi hetek nem voltak túl bíztatóak. Szembesülnünk kellett politikai vezetőink morális bukásával, és ez fájdalmas volt mindannyiunk számára. De talán még ennél is nyugtalanítóbb, hogy ráébredtünk, olyan világban élünk, melynek nincs jövője. Nincs olyan vezetőnk, akiben megbízhatnánk, nincs olyan program, mely jobb jövőt ígérne. Lélekemelő volt látni, hogy olyan sok ember jött tiltakozni az ellen, hogy Gyurcsány megszegte mandátumát, de csak azt tudtuk, mi ellen tiltakozunk. Nem tudtuk, és még mindig nem tudjuk, mi mellett demonstrálunk. Folyamatosan felmerült ez a kérdés a Kossuth téren: mit akarunk? Mit kellene követelnünk? Azt tudjuk, hogy Gyurcsányt le akarjuk mondatni, de ki vehetné át a helyét? Tudjuk, hogy a megszorító intézkedések rossz hatással lesznek Magyarországra, de akkor milyen program menthet ki bennünket a jelenlegi gazdasági válságból?

Büszke vagyok arra, hogy részt vettem a demonstrációkon. Szemtanúja voltam a hétfő éjszakai TV székház előtti eseményeknek, és bár nem hiszem, hogy az erőszak megoldás lehetne, tudom, hogy az ország és a világ nem ébredt volna rá, milyen is a valódi helyzetünk, ha a hétfő éjszakai események nem torkolltak volna erőszakba. De a kijózanító felismerés után jön a kérdés: hogyan tovább? Azt akarjuk, hogy az egyik ex-kommunistát egy másik váltsa fel? Azt akarjuk, hogy a köztársasági elnök új választást írjon ki, amit a Fidesz megnyerhetne? Talán nem. Két nappal az MTV-t ért támadás után felhívtam az egyik volt Fidesz-es minisztert. Egy kérdést tettem fel neki: nekem úgy tűnik, a Fidesz nem akar kormányra kerülni, igazam van? Megdöbbentő válasza az volt: teljesen igazad van. Hogyan tovább ezután, mikor a miniszterelnök, bár beismerte, hogy hazudott a választások megnyeréséért, nem mond le, ugyanakkor az ellenzék nem akar kormányozni?

A probléma mindenek előtt az, hogy nem szabadultunk meg teljesen a szocializmusba vetett hitünktől. Nagyon sok magyar még mindig elfogadja a morális kompromisszumait. Sokan közülünk még mindig úgy tartják, hogy a törvény, az erkölcs vagy a személyi sérthetetlenség megszegése elfogadható, ha az a nagyobb jót szolgálja. És még ennél is fontosabb, hogy nagyon-nagyon sokan közülünk még mindig hisznek a szocializmus hamis ígéreteiben. És ezt tudatosan tesszük. A magyar kormányzat évtizedek óta túlköltekezik. A nyolcvanas években ezt a külföldi közvetlen beruházások és a külföldi kölcsönök fedezték. A kilencvenes években a túlköltekezést az állami tulajdon privatizálása, további külföldi kölcsönök és a magas adók biztosították. De mára a források és a magyar emberek egyaránt kimerültek. A magyarokat a lehetőségeik határáig megadóztatják. Ezért az olyan megszorító csomag, mely további adóztatást ígér, nem tűnik megoldásnak. Valójában az elemzők egyöntetűen állítják, hogy a magasabb adókulcsok nem jelentenek kiutat. A magasabb adók még több embert fognak jövedelmük eltitkolására kényszeríteni, tovább rontják a versenyképességet, és elnyomják az egyes emberek és a vállalkozások kezdeményezőképességét a magasabb termelékenységre és nyereségességre. Ezért a magasabb adók nem a növekedéshez vezetnek, amire pedig Magyarországnak mindenek előtt szüksége lenne. Az egyetlen út, mely lehetővé teszi, hogy Magyarország újra egy gazdaságilag élénk nemzet legyen, és ne fulladjon bele saját adósságaiba, az, ha a kormány felhagy az ország vagyonának és forrásainak felélésével, és felszámolja a termelékenységet sújtó jelenlegi béklyókat, mint a túlzott elszámolási kötelezettségeket, a bürokráciát és magas adóztatást.

Az első szükséges lépés, hogy a kormány a saját szíját húzza meg. Amit most tesznek, az a legkevésbé sem ez. Richter Sándor szerint (Nemzetközi Gazdasági Tanulmányok Intézete, Bécs) a jelenlegi kiadáscsökkentő intézkedések a fogyasztást mindössze 1 %-kal fogja csökkenteni az első tizenkét hónapban (MTI, 2006. szeptember 21.). Richter szerint: „ A teher nagy része… a társadalom széles rétegeit fogja érinteni, célba véve a harmadik csoportot. A 15 %-os ÁFA kulcsot már 20 %-ra emelték, növelve ezzel elsősorban az élelmiszerek, a tömegközlekedés, a közszolgáltatások és az energia árát. A gáz és elektromos áram ártámogatását drasztikusan csökkenteni fogják, a legszegényebb háztartások részleges kompenzálása mellett. A gyógyszer kereskedelem szabályozásának megváltoztatása miatt azok ára is emelkedni fog. Az egyéni vállalkozók és az alkalmazottak társadalombiztosítási hozzájárulása növekszik majd. Az alkoholos italok, kivéve a bor, fogyasztási adója szintén emelkedni fog.”

Magyarországnak kétség kívül szüksége van megszorító intézkedésekre, de olyanokra, melyeket a kormányzatra, és nem a lakosságra terhelnek. Magyarországot a túlzott kormányzati költekezés, valamint a korrupció és a pazarlás sodorta gazdasági válságba. Mégis úgy tűnik, ironikus módon nem a kormányzat, hanem maguk a magyarok vonakodnak támogatni a változást. Az utóbbi napok gyakran ismétlődő beszélgetéseiben az emberek azt mondták, a kormány nem csökkentheti a kiadásait, mert annak nagyon magas lenne a társadalmi ára. Az a baj, hogy szeretjük a „nagy államot”. Szeretünk mindent, amit ingyen kapunk: a közoktatást, az egészségügyi ellátást, a szociális biztonságot, a családi pótlékot, a 13. havi nyugdíjat. De a valóság az: ezek nem ingyenesek. Fizetünk értünk. És nem csak, hogy fizetünk értük, de mivel a kormány biztosítja mindezt, sokkal többe kerül, mint kellene. A kormány minden lehetséges szolgáltató közül a legkevésbé hatékony és a legdrágább. Mert ha a végső döntésből kihagyjuk az egyes polgárokat, ahogy az Magyarországon történt, alkalmazottak egész rétegét (azaz a köztisztviselőket és bürokratákat) kell felvenni, hogy eldönthessük, hol, mikor és mennyi szolgáltatást lehet nyújtani. Ez a szolgáltatások árát további költségekkel fogja megterhelni. Mi több, ezeket a szolgáltatásokat a kormány a legkevésbé eredményes és hatékony módon nyújtja. Ahelyett, hogy az egyes polgárok maguk döntenék el, milyen szolgáltatások és termékek a legmegfelelőbbek a számukra, és ezeket piaci körülmények között vásárolhatnák meg, Budapesten székelő kormányzati tisztviselők egy csoportja határozza meg, mi a legjobb 10 millió különböző ember számára. Személy szerint szívesebben választanék magam, és nem hagynám, hogy bürokraták döntsenek helyettem.

Szükségünk van oktatásra, szükségünk van egészségügyi ellátásra, támogatnunk kell az időseket, a szegényeket, a munkanélkülieket. A kérdés az, ki tudja a legjobban biztosítani mindezt. Mikor elsősorban a kormányzat nyújtja ezeket a szolgáltatásokat, a végeredmény az, hogy ezek nem elég hatékonyak, nem figyelnek a visszhangra, aránytalanok és megfosztják az egyéneket minden motivációtól és felelősségtől. Egy mindent ellenőrző állam az áldozatok nemzetét hozza létre. Bármit akarnak tanítani az iskolában gyermekeinknek, és bármilyen módszerrel teszik ezt, azt el kell fogadnunk. Bárhogy akarnak (vagy nem akarnak) az orvosok meggyógyítani minket, azt el kell fogadnunk. Bármilyen hosszan várakoztatnak minket egy konzultációra, azt el kell fogadnunk. A vonatok késnek, koszosak és lerobbantak. Ezt el kell fogadnunk. A buszok túlzsúfoltak. Elfogadjuk. Önkormányzataink hatalmas, nem eléggé hatékony bürokráciával rendelkeznek. Elfogadjuk. Heteket, sőt hónapokat kell várnunk, hogy engedélyezzék építkezésünket, felújításunkat, vagy induló vállalkozásunkat. Vagy kenőpénzt fizetünk, hogy ne kelljen várnunk, vagy elfogadjuk ezt. Kormányunk milliárdokat költ új autókra, új kommunikációs rendszerekre, új bútorokra, harci repülőgépekre, nemzeti színházakra, parkokra, minisztériumi épületekre, miközben saját házaink és autóink lepusztultak maradnak. Két vagy akár három munkahelyünk is van, hogy ki tudjuk fizetni a zöldségest és a közszolgáltatásokat. A kórházak és klinikák, ahová betegségünk idején kénytelenek vagyunk menni, úgy néznek ki, mint a harmadik világ országaiban. De mi elfogadjuk ezt. Azt mondjuk, ingyenes egészségügyi ellátásunk és ingyenes oktatásunk van. Nem akarjuk, hogy ez megváltozzon. Én azt mondom, ezek nem ingyenesek, a minőségük borzalmas, és ennek meg kell változnia.

Ha még mindig azt hiszik, ingyenes egészségügyünk és ingyenes közoktatásunk van, gondoljanak arra, minden nyolc órás munkanap, melyet ledolgoznak, a következőképpen osztható fel: az első perctől kezdve, hogy a munkába érkeznek, mondjuk reggel 8 órakor, kb. 12 óráig a kormánynak dolgoznak. Keresetük több mint 40 %-a közvetlenül a kormányzathoz kerül a jövedelemadón és az ÁFÁ-n keresztül. Gondoljanak csak bele, a nap kb. felében a kormányzat finanszírozásáért dolgoznak. Aztán a következő két órában azért, hogy megfizessék az orvost, az oktatást és a társadalombiztosítást (egy nap – feltéve, hogy a rendszer nem megy csődbe, mely magával ránthatja saját szociális biztonságunkat – pillanatnyilag a jelenlegi nyugdíjasokért). Végül, amit délután 1:45 és 4:00 óra között keresnek, azt tarthatják meg. Legalábbis ha hivatalosan bejelentik minden jövedelmüket! Nem csoda, hogy a magyarok nehezen jönnek ki a fizetésükből. Ennek alapján hogyan állíthatjuk, hogy a szolgáltatásokat ingyen kapjuk? Messze nem ingyenesek, és azzal, hogy megengedtük, az állam legyen a szolgáltatások egyetlen felügyelője, lemondtunk minden jogunkról, hogy beleszólhassunk, hogyan gazdálkodjon ezzel.

A szocializmusban (amiben valójában még mindig élünk) az orvosok, tanárok, köztisztviselők stb. mind munkájuk minőségétől függetlenül kapnak fizetést. Ezért semmi nem ösztönzi őket arra, hogy jól dolgozzanak, vagy hogy egyáltalán dolgozzanak, ahogy azt sok helyi tisztviselő is bizonyítja. A betegeknek sokszor kevés beleszólásuk van, melyik orvoshoz mehetnek, ezért bizonyos orvosokat semmi nem ösztökél a jobb munkára. Órákig várathatnak (vagy hetekig, akár hónapokig várhatunk bizonyos szakorvosoknál a konzultációra), és úgy tűnik, ezt mindig meg is teszik, vagy éppen kurták, durvák, indulatosak, udvariatlanok lehetnek, akár tévedhetnek is (rossz diagnózist felállítva), mert valójában mennyi lehetőségünk van a kifogást emelni? Semennyi. Egyáltalán semmi. De ha visszaszereznénk jogunkat, hogy beleszólhassunk abba, milyen egészségügyi ellátást kapunk, ha az állam helyett mi fizetnénk meg (saját pénzünkből) az orvosokat, biztosak lehetnénk abban, hogy az egészségügyi ellátás minősége nagyon gyorsan emelkedne.

Ha úgy vélik, egészségügyünk gyenge színvonalát csak a várakozási idő vagy az ingerült orvosok jellemzik, gondolják végig újra. Mi, magyarok az életünkből több évvel fizetünk a rossz egészségügyért. Még most is, több mint egy évtizeddel a kommunizmus bukása után, egy magyar átlagéletkora 73 év. Egy amerikaié 77 év, egy osztráké vagy németé 79 év, egy olaszé vagy ausztrálé 81 év. Ez átlag 4-8 év különbség (a WHO 2003-as statisztikája alapján). Ingyenes egészségügyi ellátás van Magyarországon? Messze nem. Fizetünk érte mindennap az adóinkkal, de végső soron fizetünk érte azzal is, hogy 4-8 évvel korábban halunk meg, mint az európaiak és amerikaiak. Fizetünk érte gyermekeink életével is. Évente 1000 magyar újszülöttből négy gyermekkel több hal meg 5 éves kora előtt, mint Franciaországban vagy Németországban. Ilyen egészségügyet akarunk? A kommunizmusban – köszönhetően nagyrészt a rossz táplálkozásnak – valahogy előre látható volt, hogy a várható életkor alacsonyabb és a gyermekhalandóság magasabb lesz, mint Nyugaton, de ma mi a mentség? Hazudunk magunknak, ha azt hisszük, ingyenes egészségügyi ellátásunk van, vagy hogy ilyen egészségügyi rendszert akarunk.

Ugyanez mondható el a magyarországi közoktatásról. Régóta büszkék vagyunk tudósaink, művészeink és értelmiségünk eredményeire. Szeretünk arra hivatkozni, hogy nálunk az egyik legmagasabb az egy főre jutó Nobel-díjasok száma. Ezért a Magyarországon élők intelligenciájának nyilvánvalóan nincs genetikai vagy etnikai fogyatékossága. De akkor mivel magyarázzák, hogy Magyarországon az idegen nyelveket beszélők aránya csak 26 %, szemben az európai 50 %-os átlaggal, és hogy egyetlen magyar egyetem sem szerepel a világ 300 legjobb egyeteme között, vagy akár a 100 legjobb európai egyetem között? (Az ELTE és a Szegedi Egyetem a világ egyetemeinek 301-400-as csoportjában szerepel, Európában pedig a 123-171-es csoportban.) Ez a magyarok intelligencia hiánya miatt van így? Vagy azért, mert az állam felelős a közoktatásért?

Túl sokáig engedtük, hogy az állam legyen felelős az országért. Hatástalannak, eredménytelennek, pazarlónak és korruptnak bizonyult. Gyurcsány és néhány szocialista elvtársa megjegyzéseiből ítélve még csak nem is szeretnek minket oly nagyon (ld. Filló patkányozása)! Magyarországon a jelenlegi válság, mely egyszerre gazdasági és erkölcsi, csak akkor számolható fel, ha azt mondjuk a kormányzatnak, készek vagyunk újra saját kezünkben venni életünket. Nem akarjuk, hogy a kormány irányítsa helyettünk az életünket. Mi, a magyar nép fogjuk a növekedést megindítani ebben az országban. Nem a kormány. Mi, a magyar nép fogjuk a felelős, erkölcsileg egyenes polgárság mértékét meghatározni, nem a kormány. De amíg nem értjük meg az állami jóléti rendszer működését, és nem látjuk be, milyen hihetetlen eredménytelenséggel jár, semmi nem fog megváltozni.

Büszke vagyok arra, hogy összekötnek az utóbbi két hét demonstrációival. Egy olyan ember fiaként, akit a Rákosi rendszer életfogytiglani börtönre ítélt amiért szembeszállt a kommunizmussal, büszke vagyok arra, hogy beszélhettem az emberekhez a Kossuth téren, és hogy segíthettem a szervezők üzenetét eljuttatni a világnak. Most már tudjuk, hogy elegünk van a milliárdos ex-kommunistából. De elég bátrak vagyunk-e eldönteni, mit akarunk ehelyett, és felelősséget vállalni önmagunkért?

Újjáépíteni egy országot XI

- A szabadságért folytatott harc megújítása

Nemrégiben Washingtonban jártam, hogy előadást tartsak egy olyan rendezvényen, ahol a berlini fal leomlásának 17. évfordulóját ünnepelték konzervatív gondolkodók és olyan emberek, akik a vasfüggöny mindkét oldalán a kommunizmus ellen küzdöttek. Tökéletes alkalom volt ez arra, hogy felmérjük, hol állunk ma abban az ideológiai küzdelemben, mely egyfelől az egyéni szabadságban hívők, másfelől a „nagy államban”, a mesterséges társadalmi átalakításban hívők között zajlik.

Nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor egy fontos történelmi esemény elkezdődik. Vegyük például a hidegháborút: még mindig vitatják, pontosan mikor kezdődött. Talán akkor, mikor Churchill elmondta híres beszédét a „vasfüggönyről”, vagy talán 1948-ban, mikor a Kreml által támogatott kommunisták meghamisították a választásokat Közép-Európában, vagy talán a berlini blokáddal, mikor Sztálin Berlin nyugati zónáit elvágta a szövetségesektől? Hagyjuk e kérdés megvitatását a történészekre. Úgy tűnik, a hidegháború végét könnyebb kijelölni. Bár büszke magyarként arról szeretném meggyőzni a világot, hogy akkor ért véget, mikor a magyar kormány megnyitotta a szögesdrótkerítést Magyarország és Ausztria között, vagy mikor úgy döntött, hogy kelet-németek ezreit engedi nyugatra távozni a kommunista NDK engedélye nélkül, de azt hiszem, könnyű megérteni, hogy a világ nagy része számára a hidegháború végét 1989. november 9-e, a berlini fal leomlása jelentette. Ez adta az apropóját annak a Szabadság Vacsorának, melyen nemrégiben Washingtonban részt vettem.

Ez az évenkénti esemény hivatott megünnepelni a szabadság győzelmét az elnyomás felett, a demokráciáét a diktatúra felett. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy felhívja a figyelmet a világon azokra a helyekre, ahol az egyén szabadságát még mindig veszély fenyegeti. Ezért kivételes helyzetben voltam, hogy felkérést kaptam egy előadás megtartására a legutóbbi magyarországi eseményekről, és arról, hogyan veszélyezteti a Gyurcsány-kormány nap, mint nap a szabadság és demokrácia alapelveit Közép-Európában.

Bár a középpontban az 1989-es győzelemről való megemlékezés állt, az idei rendezvényt beárnyékolta a vacsora délutánjának híre, hogy a nagy Milton Friedman meghalt.

Az emberi vívmányok szinte minden területére igaz, legyen az a fizika, a filozófia, vagy a politikai gondolkodás, hogy a legtöbb nagy mozgalmat néhány ember fémjelzi. Ez különösen igaz a 20. századra és a kommunizmus elleni küzdelemre. Azoknak a gondolkodóknak és vezetőknek a száma, akik ezt az élet-halál küzdelmet irányították azok nevében, akik később győztek, valójában nagyon alacsony. Közéjük tartozik a magyar Artur Koestler, Vaclav Havel, Margaret Thatcher és Ronald Reagen. E listán igen csekély a közgazdászok száma, azok akik nem hittek a szovjet propagandának, és akik felismerték az összefüggést a gazdasági és a politikai szabadság között, közülük is két ember emelkedett ki: Friedrich von Hayek és Milton Friedman.

A vacsorát természetesen erősen befolyásolta ez utóbbi halálhíre. Minden hozzászólónak félre kellett tennie előre megtervezett beszédét, és inkább úgy döntöttek, Friedman-re, a közgazdászra és barátra emlékeznek (mivel a felszólalók közül mindenki személyesen ismerte őt), és kiemelik, mivel járult hozzá a jó és rossz közötti harchoz a 20. század második felében. A visszaemlékezések között van néhány rövid észrevétel, melyek nagy jelentőségűek mai helyzetünkben Közép-Európában.

Az első felszólaló arra emlékeztetett, hogy Milton Friedman munkássága, annak ellenére, hogy közgazdász volt, soha nem ragadt a számok és teóriák száraz világába, hanem a mindennapi élet és a politikai realitások valóságában is könnyen érthető volt. Klasszikus munkái, pl. a „Kapitalizmus és szabadság” és a „Választás szabadsága” (melynek társ-szerzője felesége, Rose Friedman volt) mentesek voltak a matematikai formuláktól és statisztikai elemzésektől. Ezekből olyan dolgokat tanulhatunk, melyeket ma a legtöbb közgazdásztól nem hallhatunk. Például azt, hogy nem önmagában a szabadság a fontos. Valójában az számít, mit tesz az ember a szabadságával. Az egyik szónok, dr. Charles Murray, továbbgondolta ezt az elméletet.

Szerinte ma a nyugati társadalmon belüli kihívás az, hogyan választunk értelmes életet. A relatív biztonság és bőség korában kemény kérdés, hogyan élhetünk értékeken alapuló életet. Harminc évvel ezelőtt, mikor a nukleáris holokauszt fenyegetése lebegett kelet és nyugat felett, könnyebb volt életünknek értelmet találni, könnyebb volt a rendszerünk túléléséért küzdeni. Ugyanakkor az anyagai jólét korában az a kihívás, hogy olyan módon éljünk, mely megfelel a transzcendentális értékeknek. A kommunizmus alatt a legtöbb embernek, különösen a pártonkívülieknek, lehetősége volt választani pl. a Dacia, a Trabant vagy a Zsiguli között. Ma – ha van pénzünk – elvakít minket a választék, és ez eltereli figyelmünket arról, ami igazán fontos.

II. János Pál pápa más megfogalmazásban, de ide vonatkozó megjegyzést tett honfitársainak, mikor Lengyelországban járt a Jaruzelski-rendszer bukása után: „A szabadság nem a Playboy megvásárlásának szabadságát jelenti”. Egy kényelmes és biztonságos élet nagyon könnyen válik erkölcstelen és erkölcs nélküli életté. Dr. Murray megállapította, hogy korábban az a kérdés, hogyan maradhat életben közösségünk, megkönnyítette észrevenni a létezés erkölcsi szempontjait, a választást jó és rossz között. Ma egy közösség tagjának lenni nem jelenti szükségszerűen az egyén túlélését.

A világnak ebben a felében az előző rendszer tudatosan rombolta a közösség építőköveit. Ma a házasság nem „szükséges”. A gyerekek nem „szükségesek”. Nem csak lehetséges, de könnyű is a 21. század poszt-modern világában úgy élni, hogy csak néhány barátunk, sorozatban számtalan szexuális partnerünk van, sok pénzt keresünk és jól élünk, míg elérjük a nyugdíjkorhatárt, majd az állam saját kezébe veheti életünket és gondoskodhat rólunk, míg meg nem halunk. Az effajta gondolkodásmód igen elterjedt szekuláris Európánkban, és tovább hódit, már civilizációnk létét is fenyegetve. Elég, ha megnézzük Olaszország vagy Franciaország és hazánk, Magyarország születési és válási rátáit, és azon gyermekek számát, akik házasságon kívül születnek.

Murray előadásában (a teljes szöveg megtalálható: www.atlasusa.org, további írásai pedig: a www.aei.org honlapon) azt fejtegeti, hogyan találja meg valaki élete értelmét, hogyan élhet valaki értékeken alapuló életet, és meghatározza az élet négy területét, ahol ezek az értékek létrejöhetnek. Ezek a munka, a család, a közösség és a hit. Nem kell mind a négy területre azonos mértékben koncentrálni, de legalább egyikre egész életünkben nagy figyelmet kell fordítanunk, hogy valamilyen értelmet nyerjünk a pillanatnyi élvezeteken túl. Ahhoz, hogy valaki igazán boldog lehessen, élénk figyelmet kell szentelnie ezeknek a területeknek. De mit jelent ez a politika világa, a szabadság ideológiája számára, mely megnyerte a hidegháborút?

Minden kormány célja kellene, hogy legyen gondoskodni arról, hogy polgárai – ha már garantálta biztonságukat – „boldog” életet élhessenek. (Megjegyzem, akár hiszik, akár nem, az amerikai Alkotmány valóban használja ezeket a szavakat. Azt mondja, minden embernek joga van a boldogságra törekedni.) Az ellentmondás abból a felfedezésből fakad, hogy bár a boldogság és a beteljesedés csak akkor következik be, ha az emberi tevékenység e négy területére nagy figyelmet fordítunk, ezek a területek csak akkor lehetnek egészségesek és meghatározók, ha az állam távol tartja magát tőlük. Ez a szabadság leckéje. Murray példaként idézte azokat az európai országokat, ahol a kormányzat a legaktívabb, pl. óvodák létesítésével dolgozó anyák számára, vagy bőkezű állami finanszírozású anyasági szabadság van. Ezek pontosan azok az országok, ahol a legkevesebb gyermek születik, és ahol a válási arány a legmagasabb, ahol a legtöbb házasságon kívüli gyermek születik. Ahol az állam a legaktívabb (ahol „nagy”), ott a közösség, a család, az egyházi és munkahelyi intézmények a leggyengébbek, a legkevésbé egészségesek. Más szóval, dr. Murray szerint „a valódi probléma a jóléti állammal az, hogy az élet túl nagy részét szívja el az élet elől”.

Mint olyan ember, aki egy gazdag, jóléti államban (Nagy Britannia) nőtt fel, teljesen egyetértek az elemzéssel. Az állam nem lehet aktív ezeken a területeken. Nem helyettesíthet, vagy akár erősíthet olyan természetes struktúrákat, mint a család, vagy a közösség. A kormányzat olyan mesterséges szervezet, melyet egy igen speciális célra hoztak létre: pusztán azokat a szolgáltatásokat kell biztosítania, melyeket más entitások nem tudnak (pl. nemzetvédelem). Teljesen egyetértek azzal, ahogy az elemzést Nyugat-Európára és még Amerikára is vonatkoztatja bizonyos mértékig, de mit jelent mindez Magyarország számára?

Most úgy tűnik, a kormány célja, hogy a kommunizmusból örökölt jóléti állam méretét csökkentse. Ez jó dolognak kellene, hogy tűnjön. A baj csak az, hogy nem azért teszi ezt mert megérti Dr. Murray elemzését, azért, mert hisz a kis államban – mivel, mint egykori kommunistáknak, a „nagy állam” a vérükben, génjeikben van. Azért hoznak ilyen döntéseket, mert olyan mértékig juttatták Közép-Európa korábban legerősebb gazdaságát csődbe, hogy most könnyű módokat keresnek a pénz megtakarítására. Az irány helyes lehet, de a motiváció és a végső eredmény teljesen rossz. Ugyanakkor még ennél is nagyobb probléma, hogy az ellenzéki „konzervatív” Fidesz talán még az MSzP-nél is jobban hisz a nagy államban. Erre elég elolvasni a népszavazásra bocsátandó kérdéseiket.

De szeretném Önöket biztosítani, hogy a jelenlegi kormány diktatórikus, antidemokratikus gyakorlata elleni küzdelemben nem vagyunk egyedül. Washingtoni előadásomra válaszul, melyben bizonyítékokkal támasztottam alá a Gyurcsány-kormány és rendőrsége brutalitását, amerikai közönségem nem csak megdöbbent, de tökéletesen megértette, hogy a szabadságért folytatott küzdelem Közép-Európában még nem ért véget. A hallgatóság olyan emberekből állt, akik sokat tettek a kommunizmus megdöntéséért, ezért könnyen belátták, hogy az EU és NATO tagság ellenére Magyarország még mindig nem szabad ország.

Végezetül néhány megjegyzést kell tennem a magyarországi konzervatív média utóbbi években és hónapokban folytatott különös magatartásával kapcsolatban. Bár több okból kifolyólag nem vagyok a Bush-kormány lelkes rajongója, nehezemre esik osztani azt az örömöt, mely oly sok jobboldali újságírót jellemzett a republikánusok legutóbbi választási veresége után. Vajon barátaink lesznek-e a baloldaliak attól, hogy a jelenlegi elnök rossz döntéseket hoz, és vitatható tanácsadókkal veszi magát körbe? Csak azért, mert Irakban káosz van, ez már azt jelenti, hogy mostantól a demokratákat fogjuk támogatni, olyan embereket, mint Tom Lantos és Hilary Clinton? Elfelejtettük, ki volt Ronald Reagen? Hadd emlékeztessek mindenkit, aki örült a legutóbbi Kongresszusi eredményeknek: az olyan amerikai konzervatívok nélkül, mint Goldwater és Reagen, az olyan republikánus elvek nélkül, mint a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés, a Szovjetunió talán még mindig létezne. Ironikus módon, Gyurcsány talán akkor is kormányfő lenne, de az egy kommunista kormány lenne, és akkor az október 23-i lövedékek talán ólomból lettek volna, nem gumiból. Ezért ne feledjük el, kik a természetes szövetségeseink, mielőtt teljesen egyedül találjuk magunkat.

Újjáépíteni egy országot 13.

* Az igazság, és ami abból megjelenik

Legutóbbi cikkemben arról írtam, hogy Magyarországon a jelenlegi politikai és erkölcsi rendszer hazugságokra épül. A tény, hogy sok más egykori diktatúrával ellentétben mi nem tudtunk a múlttal nyíltan szembenézni, azt jelenti, hogy ma bármi lehetséges, semmilyen hazugság nem lehet elég nagy a politikai bukáshoz. Arról is írtam, hogy bár a hazugság minden politikai rendszerben előfordul, de egy demokráciában vannak korlátai annak, hogy ki milyen gyakran és milyen nagyot hazudhat, mielőtt felelősségre vonják azért. Nálunk nem ez a helyzet, és ezért nem nevezhetjük Magyarországot igazi demokráciának. De van egy másik probléma is amellett, hogy nem beszélhetünk nyíltan és igaz módon a múltról, és ezért nem tudunk olyan demokráciát felépíteni, amely az erkölcsre alapszik, ez pedig: a kommunikáció.

A szeptember 18-i események és az október 23-i rendőri brutalitás előtt azt hittem, hogy jól képzett, sokat látott ember vagyok, és ezért nem vagyok feltétlenül naiv. Nyugaton születtem és jártam iskolába, ahol édesapám igen korán elmagyarázta nekem, milyen volt valójában az élet a kommunizmus alatt, és mit jelentett politikai elítéltnek lenni a kommunista Magyarországon. Külföldön és Magyarországon is tanultam, majd három területen dolgoztam: a kormányzati, a magán, és a non-profit, alapítványi szférában. A széleskörű tapasztalatok és sokoldalú tanulmányok ellenére az utóbbi hetekben új dolgokat tanultam.

Az első, hogy sok ember van a világon, akik értelmesnek, normálisnak tűnnek, de akikkel valójában nem lehet érdemi vitát folytatni. Mikor ilyen emberekkel beszélek, úgy tűnik, hallgatnak engem és megértik, amit mondok, de válaszaikból egyértelműen kiderül, hogy mindegy, mit mondtam, nem fogják átgondolni álláspontjukat, vagy méginkább, értelmük képtelen átértékelni a világról alkotott nézeteiket. Ez fontos felfedezés volt számomra, mivel most már tudom, hogy vannak emberek, akiknek annyira merev a gondolkodásmódjuk, hogy nincs értelme bármiről győzködni őket. E felfedezésnek köszönhetően a jövőben jobban be tudom majd osztani, mennyi időt szánok más emberekre.

A másik fontos új dolog, melyet megtanultam, hogy mennyire könnyű nagyban hazudni. Erre saját tapasztalatom vezetett rá, mivel szemtanúja voltam a Szabadság téri, majd egy hónappal később az ötvenedik évforduló eseményeinek. Ezt követően sokakkal beszéltem, majd külföldre utaztam, és megdöbbentett, hogy a kormánypárti média mennyire el tudta torzítani a valóságot anélkül, hogy azt bárki kétségbe vonta volna. 13 éve élek Magyarországon, ezért nem lepett meg, hogy az MSZP-SZDSZ propaganda-gépezet mennyire serény volt az utóbbi hetekben. Ami megdöbbentett, hogy normális emberek el tudták hinni az események olyan verzióját, ami teljesen különbözik az általam megtapasztalt valóságtól. Itt nem egyszerűen a különböző értelmezésekről, apróságokról van szó, hanem arról, hogy a fekete az fehér, a jó pedig rossz. Hogyan lehetséges ez?

Ahogy azt minden sikeres politikus tudja, a kommunikáció több mint fél győzelem. A szörnyű igazság az, hogy szerintem a magyarok több mint fele elhiszi, hogy a rendőrség 23-i fellépése indokolt és jogos volt. Hogy a kormánynak joga volt erőt alkalmazni szélsőségesek egy radikális csoportja ellen, mely az ország békéjét veszélyeztette. Meg vagyok győződve arról, hogy ezek az emberek nem tudják, hogy több mint 2000 könnygáz gránátot vetett be a rendőrség; nem tudják, hogy minden rendőr levette az azonosító számát, és legtöbbjük maszkot viselt; nem tudják, hogy fej magasságban lőttek ki gumilövedékeket papokra és ártatlan járókelőkre, megvakítva ezzel egy embert; nem tudják, hogy tiltott „viperát” használtak; nem tudják – mivel csak most derült ki –, hogy a rendőröknél puska-gránáttal felszerelt rohampuska is volt. Magyarország fele hisz a hazugságoknak. Ezért vagyunk ilyen helyzetben.

De mit tehetnénk? Nyilvánvaló, hogy a Fidesz nincs felkészülve arra, hogy hatékony információs kampányt indítson. A legutóbbi események óta tett külföldi utazásaim során alig láttam jelét annak, hogy erőfeszítéseket tennének olyan jelentések készítésére, melyek ellensúlyozhatnák a hazugságokat. Bár soha nem mozogtam a Fidesz belső köreiben, jó néhány embert ismerek onnan, és közelről láttam, hogyan dolgozott a Fidesz, mikor kormányon volt. Úgy tűnik, a párt ellenszenvet érez a nemzetközi sajtószervezetekkel, újságokkal, folyóiratokkal szemben, melyek a legnagyobb mértékben befolyásolják a nemzetközi közvéleményt. Ez aligha meglepő, tekintve a Fidesz negatív megjelenítését, melyet sokszor igazságtalanul – bár néha kiérdemelten – elszenved, köszönhetően a szocialisták, és különösen az SZDSZ machinációinak (nem használom a liberális jelzőt az utóbbi pártra, mivel semmi közük a liberalizmushoz). Ugyanakkor nem szabad, hogy a politikában bárkit a sértett büszkeség befolyásoljon.

Valójában mégha igazságtalannak és elfogultnak is bizonyult a média, annál határozottabban kellene kifejteni a véleményünket, elmondani a történtekről a saját verziónkat, máskülönben mindig olyannak ítélnek majd meg, amilyenek nem vagyunk. A rágalmak előbb-utóbb ránk ragadnak. Azonban a felelősség most nem a Fideszé, hanem mindannyiunké, akik láttuk a valóságot, akik tudjuk, mik a hazugságok. Ezért írtam angolul beszámolókat a budapesti nagykövetségek és külföldi újságírók részére. Ezért leszek Washingtonban, mikor ez a cikk megjelenik, ahonnan majd Brüsszelbe fogok utazni, hogy elmondjam befolyásos döntéshozóknak, mik a magyar demokrácia gyengeségei, és mit tett Gyurcsány a gazdaságunkkal. De ebből a küldetésből mindenkinek ki kell vennie a részét.

Bár Magyarország megosztott ország, mindennapi életünkben ez nem jelenti azt, hogy csak olyan emberekkel érintkezünk, akik ugyanazt a politikai nézetet vallják, vagy ugyanazt az újságot olvassák, ugyanazt a TV csatornát nézik. Legyen akár a sarki üzlet pénztárosa, akár a taxi sofőr, aki hazavisz, vagy a másik szülő, akivel az iskolában találkozunk, mikor a gyermekünkért megyünk, mindennap mindenféle emberekkel találkozunk. Ezért mindenkinek kötelessége, hogy kiálljon az igazság mellett. Mindannyiunknak vállalnunk kell a ránk eső terhet a demokrácia működőképessé tételéből.

Gyurcsány és Kuncze nagyon tévednek, mikor azt állítják, a demokrácia azt jelenti, hogy négyévente elmegyünk szavazni. A demokráciának csak akkor van értelme, akkor működik, ha olyan rendszerként ismerjük el, mely értékeken alapszik. A demokráciát nem lehet úgy jellemezni, hogy az egyszerűen a többség irányítását jelenti. Mi következik ebből? Ha egy többség megválaszt egy kormányt, az azt tehet, amit akar, akár a kisebbség sérelmére is? Nem, természetesen nem! Egy demokráciában a többség szerepe egyszerűen az, hogy felhatalmaz egy adott politikai elitet a kormányzásra, de a demokrácia minőségének azon kell alapulnia, hogy az elit mennyiben tartja tiszteletben a kisebbség jogait és igényeit, és mennyire számoltathatják el az állampolgárok, ha valami rosszul megy.

Ugyanakkor egy demokráciát a polgárai által vallott értékek alapján fognak sikeresnek vagy sikertelennek ítélni. A demokrácia nem arról szól, hogyan viselkednek a politikusok, hanem arról, mi mindnyájan hogyan viselkedünk. Különösen arról, hogy az átlag emberek mit tesznek, mikor a kormányzó elit megszegi a normális erkölcsi viselkedési mintákat. Mikor a rendőrség ártatlan embereket erőszakkal támad meg az utcán, és a felelős miniszter vagy a rendőrfőnök megtagadja, hogy közbelépjen, akkor mindannyiunk felelőssége, hogy az érintett személyeket elszámoltassuk. Először az áldozatoknak kell magukért kiállniuk, és igazságot követelniük. Ha nagyon félnek, akkor azoknak kell felemelniük a zászlót az áldozatok nevében, akiket nem lehet megfélemlíteni, és nekik kell kényszeríteniük a rendszert, függetlenül attól, melyik párt van hatalmon, hogy a közbizalom elvárásainak megfelelően viselkedjen, amely alapján a választást megnyerte.

Előfordul, hogy ezt az ellenzék nevében kell megtennünk, még akkor is, ha nem vagyunk annak a pártnak a tagjai, vagy többnyire nem értünk egyet azzal, amit tesz. Ha egy miniszter az alkotmányellenesség súlyos vádjával támad rá az ellenzékre, majd a vádak állítólagos „bizonyítékait” egyoldalúan 80 évre titkosítja, ez mindannyiunk elleni támadás, akik hiszünk abban, hogy egy demokráciának jobbnak kell lennie egy diktatúránál. Nekünk, állampolgároknak kell olyan eljárást követelnünk, mely megerősíti a demokratikus értékeket, és nem engedni olyat, mely nevetségessé teszi intézményeinket, pl. a parlamenti bizottságokat és a miniszteri felelősséget.

Azonban nem az a legfontosabb, hogyan bánnak az ellenzékkel, vagy mi hogyan védjük meg azt, hanem az, hogy mennyire szükséges, hogy az átlag magyar erkölcsös életet éljen. Csak akkor fogunk tudni nyomást gyakorolni a politikai elitre, hogy kövesse példánkat, ha mindenki megkezdi a saját maga napi küzdelmét az igazságért. Minden egyes nap meg kell erősítenünk a Biblia legfontosabb üzenetét: nem az számít, mit mondasz, hanem hogy mit teszel. Ha olyan emberrel találkoznak, aki azt mondja, fél azoktól a huligánoktól, akik megtámadták az MTV székházát, akkor el kell neki mondaniuk az igazat: a kormány vidékről irányított rendőröket Budapestre, akik nem voltak arra kiképezve, hogy egy kormányzati épületet megvédjenek a tömeggel szemben. El kell ennek az embernek azt is mondaniuk, hogy az MTV vezetése megtagadta a tüntetők petíciójának elfogadását. El kell mondaniuk, hogy tízezernyi békés fiatal között volt legfeljebb száz ember, akik agresszívvá váltak, mikor az MTV vezetése nem állt velük szóba. De a legfontosabb, amit el kell mondaniuk, hogy a kormány és a rendőrség három órán keresztül nem küldött segítséget azoknak a rendőröknek, akik csapdába estek az épületen belül, mikor az erőszak elszabadult. Értesüléseim vannak arról, hogy a Népstadionnál állomásozó rendőri egységeknek, melyek szolgálatban voltak és készen álltak az erőszak megfékezésére és a rend helyreállítására, feljebbvalóik nem engedték, hogy elhagyják laktanyájukat.

Ez ma a valóság Magyarországon, és mindannyiunk kötelessége, hogy az igazsággal ellensúlyozzuk a hazugságokat. Ha nem készültünk fel kiállni az igazságért, akkor rosszabb helyzetbe kerülünk, mint a kommunizmus alatt. A kommunizmus idején legalább 200 ezer szovjet katona állt készen megvédeni a rendszert. Ma nincsenek idegen katonák, csak hazugok és igazmondók. Be kell bizonyítanunk, hogy végül mégiscsak több az igazmondó, mint a hazug.

Újjáépíteni egy országot

* hogyan tehetnénk 1956-t élő hagyománnyá?

Egy híres amerikai író egyszer azt mondta térségünkről, hogy nekünk „túl sok történelmünk van”. Nos, az Egyesült Államokhoz képest, melyet alig több mint kétszáz éve alapítottak, nekünk Európában valóban hosszabb a történelmünk, néhány országnak, pl. Magyarországnak, több mint ezer évre nyúlik vissza. De a megjegyzés nemcsak a történelem hosszára vonatkozott, hanem annak mindent felülmúló hatására a mindennapi eseményekre, elsősorban Közép-Európában, de különösen attól keletre és délre.

Mikor először hallottam ezt a megjegyzést, ösztönösen egyetértettem az íróval. Úgy éreztem, segít megérteni például azt, hogy Magyarországtól délre a 20. század végén miért indítanak háborút egymás ellen az emberek állítólag olyan események miatt, melyek évszázadokkal ezelőtt történtek. (Ne feledjük, hogy az első beszéd, melyben Szlobodán Milosevic identitása ős-kommunistából szélsőséges nacionalistává változott, 1989-ben Koszovóban hangzott el egy olyan csata kapcsán, mely hatszáz évvel korábban történt.) Bár Istennek hála, Közép-Európában nem volt etnikai tisztogatás a 1990-es években, időnként úgy éreztem, hogy magyar honfitársaim – a konzervatívok, természetesen – túl sok időt töltenek a múlttal, régi sérelmeket elevenítenek fel, különösen azokat, melyek az első világháború következményei voltak. Gyakran éreztem, hogy a jelen lehetőségeit a múlthoz kötöttség miatt nem tudjuk kihasználni, és hogy elavult dolog a történelmi eseményekbe mélyedni. A közelmúlt történései azonban némiképp módosították véleményemet.

Természetesen nem vagyok híve annak, hogy a történelmet a szenvedélyek felkorbácsolására használjuk (az olyan embereknek azonban, mint Milosevic, vagy horvát és bosnyák megfelelői, nem igazán volt érdekük a múlt hibáinak kijavítása, sokkal inkább a múlt felhasználása hatalmuk fenntartása érdekében). De ma már jobban érzem a történelem súlyát és történelmi események hosszú-távú hatását, tekintettel a jelenlegi politikai és társadalmi valóságra, és megértem azok mai jelentőségét. Erre akkor jöttem rá először, mikor néhány éve a 6-os villamoson utazva egy fiatal, csinos lány szállt fel a Margit-hídnál, útban hazafelé az iskolából. Ahogy elment mellettem, észrevettem, hogy hátizsákján egy Nagy-Magyarország kulcstartó lógott. Ez nagyon meglepett. Miért? Nos, egészen addig, Trianonról azt gondoltam, kétféle ember csoport számára jelent erősen vitatható kérdést. Egyrészt néhány magyar skinhead-nek, akik Trianont nacionalista ideológiájuk részévé tették. Másrészt annak a nagyobb számú csoportnak, a szüleim generációjának, akik megélték az első világháború kegyetlen és igazságtalan büntetésének borzalmát, akik tudták, mit jelentett Magyarország számára oly sokat elveszíteni, és akik számára Trianon nagyon is „élő” probléma volt, és érthetően az még mindig.

Különbözőképpen viszonyultam ezekhez a csoportokhoz. A skinhead-ekkel nem foglalkoztam, az élet veszteseinek tartottam őket, akik egy másoktól átvett témát használtak fel a saját jelentőségük és identitásuk keresése közben. Ugyanakkor megértettem az idősebb generáció indulatát és bánatát, bár kevés értelmét láttam hosszasan időzni a múlttal, irreális álmokat kergetni a határok átrajzolásáról vagy más kárpótlásról Magyarország számára több mint hetven évvel az események után. De most, sok évvel az ún. 1990-es rendszerváltozás után egy olyan lánnyal találkoztam, aki sok évtizeddel a trianoni bűnök után született, aki nyilvánvalóan nem volt skinhead, mégis elég fontosnak érezte ezt a kérdést ahhoz, hogy kinyilvánítsa ezzel kapcsolatos érzelmeit a világnak, valahányszor felvette a hátizsákját. Ekkor döbbentem rá arra, milyen mély hatása lehet egy megrázó eseménynek egy nemzet identitására.

A második felismerésem kevésbé volt ennyire hirtelen, de sokkal drámaibb események idézték elő, mint egy utazás a 6-os villamoson: 2006. szeptember 18-a és október 23-a. Az 1956-os események természetesen fiatal korom óta nagyon fontosak voltak számomra. Mivel édesapámat Darvas Iván és forradalmár társai abban az évben szabadították ki a politikai fogságból, tisztában voltam azzal, hogy a forradalom nélkül nem születtem voltam meg, és édesapám minden valószínűség szerint meghalt volna a Gyűjtőfogházban, vagy a kommunista rezsim másik börtönében. Később azonban, mikor a kommunizmus megbukott, és én Magyarországra költözhettem, 1956 sokkal hátrébb került gondolataimban. Aztán ahogy elkezdtem különböző egyetemeken tanítani a hidegháborúról és magáról 1956-ról, még nagyobb távolságból közelítettem és elemeztem a dicsőséges őszi eseményeket, abból a szempontból vizsgálva, mennyiben illeszkedett az adott kor geopolitikai eseményeibe (Szuez, stb.). De aztán jött Gyurcsány, a kormány válaszai a hazugságaira, és az ötvenedik évforduló.

Hadd jegyezzem meg, hogy bár ebben a modern, globalizált világban lehet, hogy divatos világinak lenni, számomra mégsem volt véletlen, hogy ez az igen jelentős évforduló éppen olyan időre esett, mikor egy volt KISZ-vezér, az Apró-klán egyik tagja a miniszterelnök. Fontos dolgokban nincs véletlen egybeesés. Isten látta, hogy a magyar nép végigaludta az egykori kommunisták hatalmának helyreállítását az 1990-es években, és látta, mennyire szükségünk van egy ébresztőre. Az Erzsébet téri események képezik ezt az ébresztőt.

Ahogy azt az elmúlt hetekben már megírtam, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy jelen lehettem a 18-i és a 23-i eseményeken, saját szememmel láttam a rendőrök brutalitását, akiket arra utasítottak, védjék meg a miniszterelnököt és tettestársait a nép véleményétől. Sok tüntetővel ellentétben szerencsére nem sérültem meg, de láttam, mi történt valójában – nem azt a változatot, amit a kormány szeretne elhitetni a világgal – és megpróbáltam, amilyen gyorsan csak lehetett, elmondani külföldön is, hogy mi az igazság.

A forradalom évfordulóján alkalmazott erőszak ellenére sokan, néhány közismert személy is, mint például Nagy Imre unokája, vehemensen elutasították, hogy az idei eseményeket össze lehetne hasonlítani az 1956-ban történtekkel. Azt állították, most szélsőséges huligánok kis csoportja destabilizálta a demokráciát. Azzal egyetértek, hogy szélsőségesek erőszakos csoportját terheli a felelősség, de ezt a csoportot nem huligánok alkotják, hanem Gyurcsány és a tettestársai. Nézzük, mik a hasonlóságok, és mik a különbségek.

Vegyük először a különbségeket. Egyetértek azzal, hogy a legnagyobb formális különbség az, hogy 1956-ban valódi sztálinista diktatúrában élt az ország, és a rendszert egy idegen hadsereg tartotta fenn. Bár ezek a csapatok mára már kivonultak, és helytelen lenne Magyarországot ma diktatúrának nevezni, tény, hogy országunk csak névleg demokrácia. Bármely ország, ahol a miniszterelnök nem mond le, mikor azon kapják, hogy hazudott az adófizetőknek és a világnak egy olyan fontos kérdésben, mint a gazdaság állapota, az nem egy működő demokrácia. Bármely ország, ahol egy miniszter nyíltan próbálhat nyomást gyakorolni a bíróságokra, hogy azok felgyorsítsák a tüntetéseken letartóztatottak elleni büntetőeljárásokat, vagy ahol a rendőrfőkapitányt kitüntetik, és nem menesztik, miután saját beosztottjai civileket vakítottak és vertek meg, nyilvánvalóan nem egy működő demokrácia. Így a különbség kisebb, mint gondolnánk. A legnagyobb különbség, és jó lenne, ha ezt Gyurcsány szem előtt tartaná, hogy nincsenek idegen csapatok Magyarországon, akiknek az lenne a feladata, hogy fenntartsák ezt a rendszert.

Véleményem szerint a hasonlóságok nagyobb súlyúak, mint a különbségek. Mind 1956-ban, mind 2006-ban azért vonultak utcára az emberek, mert a politikai vezetőik hazudtak nekik. 1956-ban a sztálinista rendszer hazugságai miatt: hogy minden magyar egyenlő lesz, hogy a rendszer igazságos lesz, hogy demokratikus választások lesznek, hogy a szovjet csapatok nemsokára elhagyják az országot. És ma szintén a hazugságok miatt: hogy a gazdaság egészséges, hogy nem lesz megszorító csomag, nem lesz gázáremelés. Lényegében a kormány magatartásának hatására az emberek végre észrevették a képviselet és az elszámoltathatóság hiányát, és elegük lett azokból, akik nyíltan alkalmaznak antidemokratikus módszereket, miközben magukat az ország egyedüli demokratáiként, a magyar demokrácia megmentőiként mutatják be.

Egy kisebb, de jelentős hasonlóság a tüntetők összetétele. A kommunista rendszer egykori tagjai, valamint a hozzájuk kötődő írók és értelmiségiek sok hazugságot terjesztettek 1956-ról. Például azt, hogy a kommunizmus megreformálására tett kísérlet volt, melyet az elit tagjai vezettek. Ez természetesen hazugság. A résztvevők beszámolóiból tudjuk, hogyan kezdődtek az események. A szegedi egyetem, majd a Műegyetem hallgatói voltak a forradalom motorja, melynek célja a demokrácia és a függetlenség, nem pedig a szocializmus egy változatának kivívása volt. Azok az emberek, akik szeptember 18-án a Szabadság teret, majd később az Erzsébet teret megtöltötték, szintén fiatalok voltak. Azok, akik a legkevésbé félnek. Ahogy 1956-ban. Cséfalvay Zoltán mutatott rá nemrég, hogy ez talán a legkényesebb kérdés, melyre az MSZP nem tud választ adni: az nem meglepő, hogy édesapám generációja utálja a poszt-kommunistákat, vagy hogy az olyanok, mint én, az egykori antikommunisták gyermekei sem szeretik a kormányt, de mitől kerül szembe ma a kormánnyal egy 21 éves diák, akinek nincsenek valódi tapasztalatai a Kádár-rendszerről, a Rákosi-féle „munkások paradicsomáról” nem is beszélve? Ez egy izgalmas kérdés!

Végezetül, a hasonlóságok száma szintén fontos. Bár a miniszterelnök nem szereti, ha földi „halandó” emberek az utcán fejtik ki véleményüket, és a „néhány” tízezernyi tüntetőt jelentéktelennek tartja egy tízmilliós országban, valójában bármely rendszerben – legyen az politikai, gazdasági vagy társadalmi – a jelentős változások soha nem a többség fellépésének eredményeként születnek. A francia forradalomtól kezdve az 1917-es októberi forradalomig, a nagy horderejű változások mindig az eliten kívülről érkeznek, és igen csekély számú ember vívja ki. Gyurcsánynak tudnia kellene ezt, hiszen a Medgyessy ellen végrehajtott puccsa kitűnő példája ennek. Így természetes, bár sok ember szeretné hinni, hogy 1956 Magyarország forradalma volt, azt valójában néhány bátor ember vitte véghez, akik készen álltak mindent kockára tenni hazájuk és honfitársaik iránti szeretetből.

Mit jelent ma mindez számunkra? Cikkem elején a történelem térségünkben játszott mai szerepéről írtam, most pedig szeretném bemutatni, hogyan értettem meg, hogy 1956 nem csak egy esemény a múltban. Segítségemre volt ebben, hogy a héten jelent meg a kitűnő történész, Modor Ádám legújabb munkája: Célkeresztben Krassó címmel (Kairosz), az emblematikus és örök forradalmárról készült III/III-as dokumentumok gyűjteménye.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy találkozhattam Krassó Györggyel londoni száműzetése idején, de akkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy kellőképpen méltányoljam ezt az élő legendát. A könyvbemutatón három egykori börtöntársa beszélt Krassó emlékéről. Ahogy hallgattam az olyanok visszaemlékezéseit, mint Wittner Mária, és a könyvből felolvasott részleteket, sok minden vált egyszerre számomra egyértelműbbé. Hosszú évek után először láttam 1956-t nem egyszerűen régen történt fontos események sorozataként, hanem élő, lélegző szellemként, mint ami mindannak a megtestesítője, ami jó az emberben. Ahogy hallgattuk Krassó írását azokról, akik soha nem árulták el forradalmár társaikat még akkor sem, mikor az ÁVÓ, a kommunista párt vasökle megkínozta, vagy végül felakasztotta őket, magával ragadott az a hely, mely még mindig elérhető a számunkra, egy olyan valóság, ahol kinyilváníthatjuk szándékunkat, hogy ellenállunk mindenféle elnyomásnak, legyen az a múlt erőszakos üldözése, vagy az áldemokraták sokkal kifinomultabb mai elnyomása. Befejezésül hadd idézzek magától Krassótól egy mondatot, melyet ötven évvel ezelőtt vetett papírra egy röplapra, de a mára is érvényes:

„Szabadságunk, becsületünk forog kockán,

nem riaszthatnak vissza a nélkülözések, a fenyegetések!”

Újjáépíteni egy országot 17.

- a homo sovieticus-tól a homo democraticus-ig

Alig néhány hét telt el az újesztendőből, de már látható, 2007 nem lesz csendes, unalmas év. Két sztálinista diktátor már elnyerte méltó büntetését. Bagdadban az Amerika által beiktatott kormány kivégeztette Szaddam Husszeint közel 150 ember meggyilkolásáért. Mindössze néhány nappal ezt követően ítélték el népirtásért az egykori etiópiai diktátort, Mengistu Haile Mariam-ot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy tavaly tavasszal Szlobodan Milosevics, miközben háborús bűnökért folytattak ellene eljárást, meghalt a börtönében, akkor egy egyértelmű minta rajzolódik ki. Aztán újra megkísértett minket az orosz-európai olajellátás drámájának szelleme. Bár Európa nagy részén hihetetlenül meleg az idei tél, Putyin elnök intézkedései arra figyelmeztetnek minket, mennyire törékeny országaink energiabiztonsága, és mennyire keveset változnak az idők során egy KGB-ügynök módszerei.

Idehaza a köztársasági elnök újévi beszédének legjelentősebb eleme az volt, hogy az államfő megpróbálta más oldalról megközelíteni Magyarország jelenlegi morális és politikai káoszát. Ahelyett, hogy rávilágított volna, a helyzet az egész országot érinti, Sólyom a felelősséget a bal- és jobboldali politikai elitre hárította, azt vetvén szemükre, hogy megosztottságuk általában véve nem a magyar társadalmat tükrözi, amely szerinte sokkal homogénebb és egységesebb. Így a karácsony utáni szokásos külpolitikai és belpolitikai uborka-szezon idén elmaradt.

A nemzetközi témákat illetően engem nagyon zavar az, ahogy a hazai konzervatív sajtó Amerikát megítéli. Én magamat a magyarországi jobboldallal azonosítom, több tucat polgári-körben tartottam már előadást, így jól tudom, hogy honfitársaim körében jelentős az Amerika-ellenesség. Tekintettel az általános európai közhangulatra, ez nem meglepő, bár ez a hozzáállás már az öt évvel ezelőtti terror-támadásokat megelőzően is tetten érhető volt, és sokkal mélyebben gyökerezik a történelemben. Gyakran emlegetik fel az ilyen hallgatóságban például az Egyesült Államok 1956-os magatartását, mint kritikájuk alapját, és én megértem, miért.

De nézzük inkább szenvedélyek nélkül, milyen ma, 2007-ben a világ, és tegyünk fel két egyszerű kérdést: mi is Amerika, és kitől várhatjuk, hogy a barátunk legyen? Az első kérdés egyszerűnek tűnik, de jól átgondolt választ követel. Amerika igen összetett. Ez egy nagyon fiatal ország, melyet európai emigránsok építettek fel. Sok minden kényszeríttette a telepeseket Amerikába, az egyik legfontosabb, hogy megszabaduljanak az európai vallásüldözéstől. Végül aztán saját népe lázadt fel a kolóniát irányító angol fennhatóság ellen, mert úgy érezték, a tőlük beszedett adók nem állnak arányban a politikai képviselettel, melyet számukra a korona és a hatalom illet volna biztosítani. Így született meg, több mint 200 éve az Amerikai Egyesült Államok. Hatalmas természeti kincsekkel rendelkező, virágzó ország lett, melyet földrajzi fekvése, gyenge északi és déli szomszédai biztonságossá tettek. Gazdasági növekedésének egyik motorja az Afrikából származó rabszolgamunka szabad felhasználása volt a magántulajdonban álló ültetvényeken, különösen délen. A rabszolgaság aztán egy véres, észak és dél között kirobbant polgárháború katalizátora lett, mely a gazdasági dominanciáért és az egyéni szabadságjogokért folyt. A háború több mint 600’000 amerikai halálát követelte, a legtöbb áldozatot Amerika összes háborúja közül (a második világháborúban „csak” 418’000 amerikai vesztette életét). Végül észak győzött, és a rabszolgákat felszabadították. Ugyanakkor az egyenlőség még nagyon sok évig nem adatott meg az afro-amerikaiaknak, egészen a 20. század második felében zajló polgárjogi mozgalmakig. Addigra Amerika két európai háborúba keveredett bele, olyan konfliktusokba, melyek nem jelentettek közvetlen fenyegetést saját nemzetbiztonságára. A második világháborúban katonai ereje megnövekedett, ennek köszönhetően az Egyesült Államok katonai törpéből (1939-ben hadserege kisebb volt, mint Belgiumé) a Szovjetunió mellett a világ másik szuperhatalma lett.

Ezután egy ideológiai és nukleáris katasztrófapolitika különös „hideg” háborúja következett, mely végül a nyugat ellenségének gazdasági és morális összeomlásával ért véget. Így 1991-re az Egyesült Államok lett a világ egyetlen szuperhatalma. Majd jött 2001. szeptember 11. és Amerika válasza minderre Afganisztánban és Irakban. Ezek után egy francia szerint, mivel Amerika most többet költ védelemre, mint az összes többi ország a világon együttvéve, „hiperhatalomnak” lehet nevezni.

Akkor most Amerika „jó” vagy „rossz” ország? Ha magyarországi konzervatív publikációkat olvasunk, akkor sokszor úgy fest mintha maga a gonosz. Az egyik Szaddam kivégzését követően született írásban egy magyar napilapnál dolgozó újságíró odáig ment, hogy azt állította, Bush elnök sokkal rosszabb, mint Szaddam Husszein valaha volt. Valóban így lenne? Senkit és semmit nem lehet önmagában megítélni. Mindig valamihez képest kell ítélkeznünk. Ez a csésze kávé rosszabb, mint a tegnapi. Ez a könyv jobb, mint a másik szerzőé. Az Egyesült Államokat is valami máshoz képest határozzuk meg. Ez természetesen könnyebb, ha valaki járt már Amerikában, de mégha nem is, felmerül a kérdés: rosszabb-e Amerika, mint Szaddam Irakja? Mint Brezsnyev Szovjetuniója? Mint Schröder Németországa? Mint Putyin Oroszországa? Vagy akár mint Gyurcsány Magyarországa? Tegyük fel, hogy valaki nem tud Magyarországon élni, akkor melyik országba menne Amerikába, Oroszországba, Kazahsztánba vagy Franciaországba? Nem kötelező szeretni Bush elnököt és külpolitikáját, de nagyon kíváncsi lennék, az ominózus cikket író újságíró hol dolgozna szívesebben, Amerikában, vagy a Husszein által irányított Irakban?!

Irakban nem éltem, de az Egyesült Államokban két évet is, így személyes tapasztalatokkal rendelkezem. Bár szívesebben élek Magyarországon (még Gyurcsány alatt is!), be kell vallanom, jobban tisztelem és csodálom Amerikát, mint bármely más országot a világon, kivéve a hazámat. Miért? Mert ugyanazokat az értékeket tartom fontosnak, amelyeket az átlag amerikai. Amerikában valóban nincs osztályrendszer. Bár a nagyon gazdagoknak van bizonyos státuszuk, de a legjobb iskolákat elvégzők nem alkotnak érdekhálózatot, úgy mint Nagy Britanniában vagy Franciaországban. (Egykori KISZ-titkár-klán sem létezik.) Másodszor pedig azért, mert az egyéni szabadság fontos tényező Amerikában.

Feltéve, hogy nem az inkább baloldali államokban kénytelen élni valaki, (pl. Kaliforniában, vagy Massachusetts-ben), ha munkát akar vállalni és a családját eltartani, az állam nem csak lehetőséget ad erre, de ösztönzi is azt. Nem várják el, hogy mindenki aránytalanul támogassa a kormányt a jövedelem után fizetett adókkal, és cserében a kormány nem tart fenn drága központosított szolgáltatásokat, melyeket a magánszféra jobban el tud látni. De ezeknél is fontosabb az átlag amerikai morális alapállása. Ha bárki azt hiszi, hogy az Egyesült Államoknak érdeke elnyomni más országokat és létrehozni egyfajta birodalmat, az vessen egy pillantást az ország külföldi katonai akcióinak történetére. Egy katolikus szerző azt írta egyszer, hogy kétfajta ember hajlandó mások szabadságáért meghalni: egyszer Jézus Krisztus és jelenleg az amerikai katona.

Eltekintve egy pillanatra az iraki zűrzavartól, nézzük a tényeket. A polgárháborútól a két világháborún, Vietnamon és Grenadán át Boszniáig, Szomáliáig és Koszovóig, Amerika mindig azért lépett háborúba, hogy másokat felszabadítson. Legyen szó az ültetvényen dolgozó fekete rabszolgákról, a hitleri Németország fenyegette emberekről, vagy az egykori jugoszláviai albánokról, az amerikaiak azért ontották vérüket, hogy mások szabadok lehessenek. Tegyünk fel egy kérdést: mennyi olajkút van Koszovóban vagy Boszniában? Vagy miért zárta be az Egyesült Államok legtöbb támaszpontját Európában a hidegháború után, ha valóban imperialista szándékai vannak?

Meghalna-e egy Ön számára idegen ember szabadságáért? Nem vagyok George Bush, még kevésbé tanácsadóinak a nagy rajongója, de tapasztalatból tudom, hogy a fiatal, 19-20 éves amerikai katonákat Irakban és Afganisztánban nem közép-ázsiai birodalmi kolóniák álma, vagy egy Amerika-barát Mezopotámia létrejötte vezérli. Senki nem kockáztatja életét az olcsóbb benzinért. Ezeket a fiatal férfiakat – és nőket is – egy dolog köti össze: már-már gyermekies hitük a Függetlenségi Nyilatkozat egyetemes alkalmazhatóságában, különösen abban a sorában, mely szerint mindenkinek egyformán joga van a „boldogságra törekedni”.

Most pedig térjünk vissza Magyarországhoz, és az elnök beszédéhez. Ha igaza van Sólyom Lászlónak, és a magyarok többsége nem megosztott, hanem valójában, ahogy ő állítja, mindannyian ugyanazt akarják, akkor nézzük, mit is akarunk? A miniszterelnök és pártja politikai programja szerint könnyű megválaszolni ezt a kérdést: mindenkinek egyenlőnek kell lenni. Ahogy az „Új Magyarország” MSzP című dokumentumban olvashatjuk, a kormány felelőssége mindenki számára biztosítani a „haladást”, a „sikert” és a „győzelmet”. Nem csupán néhány kiválasztott, hanem mindenki számára, mert „csak ez lehet a célunk”.

Ez a megközelítés teljesen eltér az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazottaktól. De miért kéne ezzel törődnünk, és miért fontos ez a különbség? Egyrészt: az elv, mellyel az amerikai nyilatkozat kezdődik, az egyedüli alapja egy működő rendszernek, mely jobban tiszteli a szabadságot, mint a kormányzat hatalmát, valamint azért, mert ez bármely, magát konzervatívnak nevező ideológia magja is. Bár korábban úgy határoztuk meg a konzervatív embert, hogy az meg akarja „őrizni” (konzerválni) azokat az értékeket és hagyományokat, melyek helytállóságát az idő bizonyította, az egyik legfontosabb megőrzendő elv mégis az állami hatalom korlátozása. Figyeljük meg az idézett dokumentum pontos gyakorlati alkalmazását. Nem véletlen, hogy a nyilatkozat eredeti megfogalmazói nem azt írták, hogy mindenkinek elidegeníthetetlen joga boldognak lenni, hanem csak törekedni a boldogságra. Nincs garancia. Miért? Mert ahogy azt minden keresztény tudja, a földi élet soha nem lehet olyan, mint a paradicsom, az utópia. Az egyetlen paradicsom Isten országa. Minden személynek joga van a boldogságra törekedni itt a földön, de ezt senki, egyetlen földi hatalom sem garantálhatja – valójában egyáltalán nem lehet garantálni - mivel mindenkinek másra van szüksége, és mert igen különbözőek a képességeink. Ezért bukott meg a kommunizmus, és ezért sikertelen a szocializmus. Így az MSZP és Gyurcsány üzenete – de még az „jobboldali” elnöké is – nagyon veszélyes. Akik ragaszkodnak állításukhoz, miszerint mindannyian egyformák vagyunk, mind ugyanazt akarjuk és a kormány mindenkit boldoggá, és sikeressé tehet, az vagy egy kommunista, aki képtelen megszabadulni a tudományos szocializmus órákon kapott agymosástól, és/vagy nem ismeri az emberség történelmét.

Az emberiség soha nem élt, és nem is fog tökéletességben élni. Aki nem ért ezzel egyet, kihívja Istent, és elutasítja az abszolút igazságot, hogy az ember bűnös, és nem lehet tökéletes ezen a földön. A homo sovieticus megteremtésének buzgalma nem cserélhető fel a homo democraticus létrehozásának céljával. Ezt a hibát követte el Bush Irakban és Afganisztánban. Nemes és jogos mások szabadságáért harcolni, és ha valakinek hatalma van erre, annak meg is kell ezt tennie. De a szabadság nem demokrácia. A demokrácia kurd verziója igencsak különbözik egy síita Irak verziójától. Ez a Fehér Ház tévedése. Árnyalatnyi, de fontos tévedés. Jó lenne, ha a magyar jobboldal képes lenne a világot ilyen árnyalatnyi módon értelmezni, ahelyett, hogy Amerikát az új Gonosz Birodalmaként festi le. (Van olyan, aki ezt komolyan elhiszi? Ha igen, akkor hol remélünk igazi barátokat és szövetségeseket találni? Tényleg elhisszük, hogy Magyarországnak az az érdeke, hogy Irán, Észak-Korea, vagy akár Franciaország oldalára álljon? Ők a természetes szövetségeseink?)

Mindenki vár valamit az újévtől. Én csak annyit: remélem, hogy honfitársaim végre sokkal kifinomultabb módon értelmezik majd a világ összetettségét, mint néhány „konzervatív” újságíró, és legfőképp, hogy őszintén elkezdünk itthon együtt küzdeni egy olyan Magyarország létrehozásáért, melyet elsősorban az határoz meg, mennyire szabadok a magyarok, és nem az, hogy a politikai pártok hogyan ígérik meg ezt számunkra.

Az oldalhoz név nélkül is hozzá lehet szólni.
Minden írás a szerzők tulajdona. Nem feltétlenül értünk velük egyet!
Felhasználói adatokat, információkat nem gyűjtünk és nem szolgáltatunk.
A „jó ízlést” sértő hozzászólásokat eltávolítjuk.