KossuthTer.NET

Mottó: "Ugyanazt akarjuk, mint Nagy Imre, Maléter Pál, Mindszenty József, Pongrácz Gergely, Bibó István: szabad, független Magyarországot!” (Orbán Viktor, 1956-os emlékünnepség, Astoria, 2007. október 23.)

Mottó II: "Mi olyan államalakulatban élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem a többség, hanem néhány gazdag ember kezében van, timokrácia.(team=csoport)” (Lóránt Károly, Brüsszelben élő közgazdász, az elfogadott EU reformszerződésről, MN, 2007. október 20. 9. old. ’Történelmi uniós megállapodás’)

Mottó III. "A virág elvirágzik, s marad a csupasz szár, a lépések nyomát belepi a por, a port meg elfújja a szél, ki fog emlékezni rá? (S ami az út végén vár reánk, hátranézve látjuk, a sivárság)

Mielőtt elemeznénk a címben és a mottókban rejlő ellentmondásokat, néhány mondat erejéig szeretném tisztázni a politológia lényegét. Ezt annál is fontosabbnak tartom, mert a közvélekedést hangját megjelenítő médiában gyakran elsikkad ennek a társadalomtudományi szaknak jelentősége. Gyakran, hiszen a különböző politikai kerekasztal műsorok kötött műsoridővel dolgoznak, s a szereplők egyperces hozzászólás kötöttsége miatt a lényeg elsikkadni látszik. S ezek a hozzászólások gyakorta kimerülnek a célszemélyek "szétszedésében” anélkül, hogy rámutatnának arra; a célszemély csak képvisel, megtestesít valamit. A politológia gyakorlatilag folyamatábrázolást, és a folyamatábrázolásból kikövetkezhető javaslatokat, célokat sugall, amit a közgazdászoknak a számok, a politikusoknak a politika nyelvére kell lefordítani. Egyrészt ábrázolnia kell, és rá kell mutatnia arra, hogy a különböző (családból, szűkebb-tágabb környezetből hozott, vagy tanult) ideológiát képviselő és felfogású megszólalók milyen (nyílt, burkolt) tartalmú üzenetet akarnak közvetíteni a közönségnek. Másrészt, hogy az ideológiai háttér milyen érdekcsoportok tevékenységét (árukapcsolás = ’én támogatlak téged, te támogatsz engem) próbálja visszaigazolni. Harmadrészt, vajon az ideológiai felhangú üzenetek milyen mértékben, társadalmi mélységben találnak visszhangot a megszólított tömegekben: vagyis, milyen jelentős társadalmi mozgást képesek elérni az egyébként lassan mozdítható és alakítható tömegfelfogásban. A valós folyamatábrázolás elengedetlen része a szociálpszichológia (társadalomlélektan), ami az egyének, közösségek, csoportok tudatának és viselkedésének mechanizmusait vizsgálja, s e mechanizmusok interperszonális kapcsolatait a különböző helyzetekben való társadalmilag meghatározott elfogadottságát és szerepét elemzi. Ez nem csak a jelen, hanem a múlt történéseinek viszonylagos ismeretét is feltételezi. A tényleges történésekből kiinduló, reális célokat megjelölő politológia még két dolgot feltételez: hazaszeretetet és a közösség, nép, nemzet iránt érzett emberi szociális érzékenységet. (Ami előrevisz, s nem tévútra!)
Ezek után térjünk vissza a címre és a mottókra. Két valóság ellentétes állításának összeboronálása. 1956 októbere: (az orbáni beszédből kihagyott semleges), független, szabad Magyarország, mint célmegjelölés; míg 2007. október 23. az Európai Uniós tag, a semmi esetre sem szabad és független Magyarország ünnepel valamit, amit "’56 igazsága a köztársaság eszmei alapjának hív” (Sólyom László, köztársasági elnök). A két dátum között eltelt idő: 34 év egy diktatórikus állampárti rendszerben; 14 év egy nominálisan szuverén döntéshozói jogosítványokkal rendelkező parlamentáris köztársaságban; 3 év egy formailag és tartalmilag kiüresedett, nominális szuverenitását is feladott tagköztársaságban. Generációk szempontjából a 34 év másfél, a 14 év fél, az utolsó 3 év durván 1/6 generáció. Mindegyik generáció magán hordozza az előző generációk (szülők, nagyszülők, és a közösség egészének) magatartás, viselkedés világát, életérzését, dinamizmusát, vagy pesszimizmusát. Azt, hogy gyakorlatilag milyen szubjektív és objektív életkilátásokkal indultak, indulnak a következő generációk a felnőtté válás korszakának (egészségi, műveltségi, tanulmányi végzettség, intelligenciaszint, anyagi, mobilitási lehetőség), vagyis a családalapításhoz, és a karrierhez, az élet -és létbiztonsághoz szükséges alapfeltételeinek megteremtéséhez. 1956 októberének társadalmi gyökere a felemás szellemi-társadalmi szerkezettel rendelkező Horthy-korszakból táplálkozott. Abból a Horthy korszakból, amelynek fizikai léte a nagybirtokos arisztokrácia és a zsidó tőke szimbiózisán alapult 1944. március 19.-ig. Ami ugyan korlátozta, de nem akadályozta meg a szellemi (értelmiségi) erjedés kibontakozását. A keresztényszociális tanoktól (KALOT-KALÁSZ) kezdve a falukutatókon (és még sorolhatnánk a különböző nép-nemzetben gondolkodó irányzatokat), a szépirodalmi óriásokon keresztül alapozódott meg annak a társadalmi dinamizmusnak szellemi háttere, amely - a vesztes háborút és a háborús pusztításokat követően - képes volt az országot a szovjet/orosz megszállás, ’malenkij robot’, ’B’ listázás, ’népbíróságok’, kitelepítések, az újabb területi csonkítás, a magyarellenes genocídiumok (Észak-Erdély, Bácska/Délvidék, Észak-Magyarország/Dél-Felvidék) társadalmi sokkhatásai ellenére is 3 év alatt felépíteni. Mondhatjuk nyugodtan, hogy a Horthy korszak szellemi erjedésének társadalomra gyakorolt hatását kiegészítette a részben visszacsatolt magyar területek eufórikus társadalmi fogadtatása is (a közel teljes nemzeti alapon nyugvó határmeghúzások: az I. bécsi döntés és Kárpátalja, a részleges sikerként elkönyvelhetett II. bécsi döntés-É-Erdély, és Bácska). A Gazdasági Világválságot követő gazdasági konjuktúra 1938-ra Magyarországon is lehetővé tette a szociális helyzet javulását (reálbér növekedést, nyugdíj, közegészségügyi ellátás bevezetését). A Horthy korszakból átmentett társadalmi dinamizmust s az abban levő energiát még a Rákosi-ÁVH diktatúra sem volt képes teljesen megtörni. Nagy Imre miniszterelnök nevével fémjelzett 1953. júniusi határozatok (internáló táborok bezárása - Recsk, Hortobágy, a társadalmi/politikai terror megszüntetésére; az életszínvonal emelésére tett kezdeményezések: könnyűipar fejlesztése a nehéziparral szemben, a téeszesítés/padlásöprés felfüggesztése, stb.) felélesztették azt a társadalmi dinamizmust, amely erejénél, energiájánál fogva gyakorlatilag órák alatt megrogyasztotta, és majdnem teljesen felszámolta 1956. november 4.-ig a Rákosi-ÁVH diktatórikus államszervezetet. Németh László nem véletlenül összegezte 1956 októberének magyar társadalmát úgy, mint egy potenciális jövőkép megvalósulásának kiinduló pontját, hogy "nem volt álom többé a másik gondolat: az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép s a néphez szító értelmiség testvéresiülése egy értelmiségi társadalomban.” (Németh László, ’Az emelkedő nemzet’, részletek, Irodalmi Újság, 1956. november 3.)

Ez a potenciális szellemi jövőkép valósulhatott volna meg a semleges, független, szabad Magyarországon. S ez a semleges, független, szabad Magyarország, Ausztriához hasonlóan, biztosíthatta volna azt az anyagi jólétet, életszínvonalat, amire támaszkodva 1989-ben megvalósulhatott volna Magyarország centripetális ereje a környező, felbomlásban levő országokban élő kisebbségi helyzetben élő magyar nemzetrészekre is.
Helyette: ismerjük az elmúlt 17 év történelmét. Paktumok, paktumok hátán. A nép, nemzet ellenében. S egy népet legjobban az teszi kiszolgáltatottá, ha megélhetését, lét, s ezzel együtt életbiztonságát veszik el tőle. A tengerentúli "demokrácia exporthoz” meg kellett rogyasztani a jól-rosszul működő magyar gazdaságot. Mert az nem igaz, hogy az autóbuszgyártás nem követte a kor technológiai, technikai fejlődését. Mert az sem igaz, hogy a Csepel teherautók elavultak voltak. A gyógyszeriparról, a növényolajiparról, az energiatermelő iparról, a Tungsramról, a kibontakozó elektronikai és számítástechnikai (Videoton) iparról, a mezőgazdaság teljesítőképességről nem lehetett azt mondani, hogy mindet szanálni kellett volna. Ott volt a szakember/mérnök, szakmunkás réteg, az innovációk tömkelege, s a magyar felsőoktatás ontotta az utánpótlást. Rosszul működött a magyar gazdaság, mert gúzsba kötötte a KGST, a pártdirektívák, a senkipártemberek élősködő hada, s legfőképpen, a technológiai váltáshoz szükséges anyagi források hiánya. Az MNB-s Fekete Jánosék 1982-ben csatlakoztatták az országot a Világbankhoz/Nemzetközi Valutaalaphoz. S legelső tevékenységük a magyar fizetőeszköz aranyalapú fedezetének megszüntetése lett. (Ezért kerülhetett sorra 1992-ben az MNB-ben őrzött, a magyar társadalom közvagyonának számító mintegy 60 tonna aranykészlet eladására. A mai napig sem tudni, kinek a döntése alapján, s mennyiért. S legfőképpen, hogy hová került a pénz?) Vagyis, a forint elvesztette értékállandóságát, beindulhatott a bankóprés, az infláció, az eladósodás, az eladósítás. A tengerentúli demokráciaexport "fogadása” küszöbén, Németh Miklós, akkori miniszterelnök 22 milliárd US$ államadósságról beszélt. Ezzel indultunk neki a paktumos vértelen forradalomnak. Pedig, a társadalom felmutatott egy olyan dinamizmust a változás véghez viteléhez, amelyet 1956 óta nem volt képes ennyire egységesen megjeleníteni. A romániai falurombolás, a bősi Dunagate ellenes megmozdulások, Ceausescu bukását követő önkéntes segítőkészség, a horvátok támogatása felvillantották a magyar társadalomban élő egészséges életösztönt Kárpát medencénk elképzelhető jövőképében. Erre az életösztönre épülő, feléledő és kibontakozó társadalmi dinamizmusra csapódott le pörölyszerűen az amerikai demokráciát importáló Fekete János féle pénzügyi csapat a Soros György Nyitott Társadalma, és a Szabad Kezdeményezések Hálózata/Szabad Demokraták Szövetsége képében. Amelyek a kapcsolati hálózat átfedéssel gyakorlatilag egy és ugyanaz érdekkör, érdekcsoportot jelentenek.

A ’demokrácia exportját’ a közel-múltban Irakban, Grúziában és Ukrajnában tapasztalhattuk. Most, Kubán van sor. Lényege: olyan vezetőréteget installálni a hatalom élére, amely maradéktalanul megfelel a transz-atlanti elkötelezettségnek, miközben szigorúan teljesíti a világbanki/valutaalapi feltételeket. A teljes piacnyitásról, a külföldi működő (rabló) tőke mozgását korlátozó állami (pénzügyi)jogosítványok megszüntetéséről, állami(kormányzati) adókedvezmények biztosításáról a behatoló multinacionális cégeknek, a munkaerő leértékeléséről és magas szintű munkanélküliség fenntartásáról (a versenyképesnek kikiáltott alacsony munkaerő költség miatt), a profit akadálymentes kiviteléről, valamint az adott ország természeti és nem természeti erőforrásainak átengedéséről szól. A fogyasztási cikkek esetében a világpiaci árak (árliberalizáció) érvényesítéséről. És, még egy: olyan vámmentes területek biztosításáról, ahol a megtelepedő multinacionális cégek termelő-összeszerelő üzemei gyakorlatilag területkívüliséget élveznek a befogadó országgal szemben. Magyarország a demokrácia import 17. évében a teljes megsemmisülés szélén áll. Az Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézetének makrogazdasági jelentéséből érdemes idézni: "A magyarországi privatizáció sajátosságaként és eredményeként a magyar gazdaságot duális (kettős) szerkezet jellemzi, azaz: jelentős szerepet töltenek be az ország gazdaságához képest viszonylag kevésbé kapcsolódó külföldi érdekeltségű cégek.…Az ipari termelést és az exportot, valamint a pénzügyi szolgáltatásokat a külföldi - zömmel multinacionális tőke uralja. A magyar export csaknem 80%-át részben, vagy egészben külföldi (= többségben nyugat-európai) vállalatok forgalmazzák…A profittranszfer (profit hazautalása) 2006-ban a GDP 4 %-át tette ki, meghaladva a 6 milliárd eurot. A….hazánkba telepedő multinacionális vállalatok sem tudtak jelentősen hozzájárulni a foglalkoztatottság bővüléséhez….a termelési értéket tekintve hatalmas arányú nagyvállalati koncentráció alakult ki” (Forrás: MH.,2007. október 26. Gazdaság, ’Államháztartási hiány’) Miközben az Európai Unió több pontban korlátozza a hazai tulajdonú vállalkozások állami támogatását. Miközben az állami túlköltekezésre hivatkozva konvergencia program teljesítését követelik, ami lehetővé tenné az euro bevezetését. S az euro bevezetéséhez vezető út a még megmaradt állami feladatkörök privatizálása. Mert, akkor ki lehet mutatni szatócs módra, hogy az államháztartás kiadási oldala jelentősen csökkent a maastrich-i kritériumoknak megfelelően, az államháztartási deficit 3%-a környékére. S akkor nem kell az államadósságot sem növelni a jóléti kiadásokra, mint például a nyugdíjra, betegellátásra, oktatásra felvett hitelekkel. Miközben nőhet a multinacionálisok által előállított exporttevékenység részeseként a GDP is. Az, hogy a nép közben kipusztul? Nem érdekes, mert, majd, az Unió, Brüsszelből gondoskodik a kihalt népesség utánpótlásáról.

1956. október 23.-a szellemisége, eseményei és történelme és az Európai Uniós tagság szöges ellentétben áll egymással. Az akkori október 23.-a a minden nemzeti érzést, érdeket elsöpörni kívánó sztalini szellemi és fizikai eloroszosítási törekvések ellenében vált egy rövid 10 nap erejéig az akkori magyar társadalom XX. század közepének legnagyobb lelki katarzisává. Ez a katarzis, immár az intézményesített európai alpolgári lét ellen egy mákonyos pillanatra felidéződött 2006. szeptember 17. és október 23.-a között. De nem volt Nagy Imrénk, Pongrácz Gergelyünk, Mindszenty Józsefünk, sőt Bibó Istvánunk sem. De volt intézményesített ’európai alpolgár’ kormányfőnk és csapata, s volt intézményesített ’európai alpolgár’ ellenzéki vezetőnk és csapata. S hiába hangzik el majd november 4.-én hajnalban Nagy Imre beszéde "csapataink harcban állnak” befejezéssel, 2007. november 4.-e után a timokrácia csapatai és kollaboránsai újból győznek.

Miért kell mégis erőltetnünk a helytállást?
Mert így kívánja még életünk emlékező méltósága, a testünkben hordozott történelemsors, és az elszántságot előhívó idő. A történelem a népekben él és népekben gondolkodik. A nép földi halhatatlanságának végével az egyénnek is vége: semmiféle nemzetközi megváltás nem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melynek atomjai voltunk, magva szakad. Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája.

Csontos Gábor / politológus